Hogy tudta meg, hogy Magyarország legjobb száz orvosa közé beválasztották Önt is?

A fiam küldött egy linket, hogy nézzem meg, mert bent vagyok egy listában. Aztán megvettem a Haszon magazint is, ahol meglepetésemre szembetalálkoztam magammal. Bár először azt hittem összekevernek egy másik érsebész Nagy Istvánnal, aki Budapesten dolgozik, de aztán kiderült, hogy valóban rólam van szó. Szakmánként öt orvost választottak ki, nagy öröm számomra, hogy rám is gondoltak, különösen, hogy szakmabeliek javaslatai alapján állt össze a lista. El kell mondjam, sok orvost ismerek, akik véleményem szerint be kellet volna kerüljenek a legjobb orvosok közé, de nyílván nekem nem volt ráhatásom az összeállításra. Amikor megtudtam, először meg is rémültem egy kicsit meghatottságom mellett, mert elismeréseket pályájuk végén szoktak kapni az emberek, én viszont még nem hagynám abba a munkámat.

Szombathelyről került a Pécsi Egyetemre, ahol 1980-ban diplomázott?

Nem, én körmendi születésű vagyok, tizennyolc éves koromig ott is éltem, aztán jött az egyetem Pécsett. Miután 36 éve Szombathelyen dolgozom, inkább Vas megyeinek mondanám magam, bár sok beteg „a körmendi orvos”-ként emleget a mai napig.

Az egyetemet követően azonnal jött a lehetőség, hogy a Markusovszky kórházban dolgozzon? Hogy lett érsebész?

Igen, szerencsém is volt, hiszen az évfolyamomban habár sokan voltunk, az osztályban is negyvenketten tanultunk, tehát igazából nehéz volt elhelyezkedni, de Vas megyei ösztöndíjasként el is várták tőlem, hogy hazajöjjek. Ezzel együtt járt, hogy biztosítottak számomra állást. Egyébként először úgy nézett ki, patológus leszek Pécsett az egyetemi klinikán, nagyon érdekelt az a terület is. De amikor behívtak az egészségügyi osztályra, hogy Szombathelyen válasszak szakmát, a sebészet mellett döntöttem - azt hiszem jól.

Ami a specializálódást illeti, a sebész szakvizsga után, mikor az akkori főnököm behívott a szobájába bennünket a másik frissen szakvizsgázott kollégámmal együtt, akkor két lehetőség volt. Vagy gyereksebész, vagy érsebész lehettem. Miután a kollégám, azonnal kijelentette, hogy ő gyereksebész akar lenni, nekem maradt az érsebészet.

Emlékszik első műtétjére? Egyáltalán mennyire fontos az egy sebész számára?

1981. január 18-án történt, még azt is tudom pontosan, hogy betegem egy 41 éves asszony volt, és emlődaganattal műtöttem. Aztán persze az ember 36 év alatt nagyon sok műtétét végez, nem lehet mindegyikre emlékezni, de az első az nagyon fontos volt. Márkus Béla adjunktus mellé kerültem, vele indult a szakmai kiképzésem. Aztán jött a Városmajori Klinika, ahol szakmai fejlődésem legmeghatározóbb periódusát élhettem át.

Rengeteget fejlődött 1980 óta az orvostudomány. Hogy tekint vissza a kezdetekre, inkább pozitív nosztalgiával, hogy bezzeg akkor még milyen jó volt, vagy örül a változásoknak?

Ez a fejlődés ez egyértelműen pozitív. Amit mi akkor műveltünk az az érsebészet aranykora volt. Az volt a klasszikus, hagyományos érsebészet. Igyekeztük azokat a műtéteket elvégezni, amik a világban már rendszeresek voltak. Papp Sándor, Nemes Attila mutatta az irányt, mint az első igazi érsebészek Magyarországon. Megismertem „Ricsi bácsit” is, őt mindenki így hívta, hiszen rangidősként 62 éves volt. Érdekes, de most, hogy én is hasonló korba kerültem, egyáltalán nem érzem magam bácsinak. A Városmajori Klinikában olyanoktól lehetett tanulni, akik az egyes műtéteket külföldön maguk látták. Ez órisái lehetőséget jelentett akkoriban.

Orvosnak azért megy el valaki, mert embereken szeretne segíteni.

Ha visszaemlékezik, ismerve a jelenkori lehetőségeket, nagyobb rizikót kellett vállalni akkoriban egy-egy műtéttel?

A betegek teherbíró képessége nem változott. A korszerű anesztézia már akkor is rendelkezésre állt. A legfontosabb különbség, hogy manapság sokkal több gép vesz részt a műtétekben, de ez elsősorban kényelmi előnyt jelent. Persze, a műtéti idők is lerövidültek, de az alap koncepció az nem változott. Később jött az intervenció, aminek a technika tartalma sokkal nagyobb volt, mint korábban, amikor a manuális tartalom vitte a pálmát.

36 év alatt rengeteg műtétet végzett, végez a mai napig, rengeteg beteget gyógyított meg. Honnan meríti az erőt, motivációt nap, mint nap ennyi idő után is?

Orvosnak azért megy el valaki, mert embereken szeretne segíteni. Már az orvosi egyetemen trenírozzák is a hallgatókat erre a feladatra. Akiből meg sebész lesz, az nyílván operálni szeretne.

Értem, de soha nincs olyan, hogy nincs kedve bejönni a kórházba, mert már megint egy olyan műtét jön, amiből már több százat megcsinált és nem jelent kihívást?

Dehogy nincs. Vannak olyan napok, amikor az ember nehezebben veszi fel a fonalat, de ugyanúgy vannak kedvenc műtéteim is. A beteg rábízza a sorsát az orvosra és ez erőt ad. Ebből fakad, nem is lehet ez másképp, hogy az ember a legjobbat nyújtsa minden körülmények között. Magyarországon szerencsére jellemző az is, hogy egy-egy beteg egy orvosnál marad, tehát ő viszi végig a gyógyulását. Főleg az érsebészetre jellemző, hogy a beteg-orvos kapcsolat az hosszabb távú. Visszatérő betegeink vannak, tekintettel arra, hogy a nagy része munkánknak krónikus betegségekkel kapcsolatos. A gyógyító ösztön mindig jelen van.

Fontosak az elismerések, visszacsatolások?

A visszacsatolás naponta megtörténik. Munka után, amikor haza megy az ember, akkor végiggondolja, hogy mit csinált aznap. Az első, hogy az embernek saját magának kellett megfelelnie. De vannak olyan feladatok, amiket nem lehet ideálisan megoldani, épp ezért folyamatosan azon gondolkodunk, hogyan lehetne még jobban? Vannak esetek, amikor a szövődmények miatt egy-egy műtétet befejezünk, de azonnal, még ott a műtőben újra kell kezdeni az egészet. Az elismerés a kollegák, a szakma részéről sokat jelentenek. Amikor valaki egy-egy kongresszuson elmondja, mikkel foglalkozott, majd a többi orvos elismerően nyilatkozik munkájáról, azok fontosak.

Az emberi visszacsatolások is sokat jelentenek számomra. Például, és ez egy konkrét eset, nemrégen mentem fel az Oladi dombra, közben láttam egy egykori betegemet a kertjében dolgozni és eszembe jutott, hogy pár éve éjszaka hozta be a mentő, azonnal meg kellett operálni most mégis itt tud lenni, láthatóan élvezi a tevékenységét. Az ilyen esetek is erőt adnak. De általánosan is, ha látom betegeimet, hogy jól vannak a kórházi kezelést, ellátást követen az is mindig fontos számomra.

A mostani elismerés azért is meglepő számomra, mert két egyetemi professzor mellett szerepelek a listában. Csak arra tudok gondolni, hogy igazából annak az orvos-típusnak szól a figyelem, akik a gyógyítás lövészárkában, a végeken tartják a frontot folyamatosan. A szakmánk hiányszakma. Jelenleg az OEP listáján az érsebész a legkeresettebb Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy túl sok végzett érsebész ment ki külföldre.

Önt soha nem környékezte meg a külföldre költözés lehetősége életében?

Dehogynem, két alkalommal is.

Mindig is az volt a legfontosabb, hogy a családom közelében lehessek. 

És mi tartotta mégis itthon?

Elsősorban a családom. Valamint, ha nem hangzik túl patetikusan, akkor a szülőföld. Én itt nőttem fel, nekem ez nagyon sokat jelent. Mindig is az volt a legfontosabb, hogy a családom közelében lehessek. A kísértés persze mindig tapintható volt, elsősorban anyagi oldalról, ráadásul érsebészként elhelyezkedni Nyugat-Európában percek kérdése kis túlzással. Azonban a család mindig itthon tartott és ha visszagondolok, örülök, hogy így alakult az életem. A másik része, hogy akkor mi lesz a betegeimmel – tettem fel magamnak a kérdést. Egy orvos is ragaszkodik a betegeihez, mert megbecsülik, elfogadják és szükségük van rá. Mert a gyógyítás nem csak a műtét elvégzését jelenti. Előtte és utána is jelentős feladata van egy orvosnak. Ezáltal alakulnak ki a szorosabb beteg-orvos kapcsolatok.

Papp Lajostól származik a kedvenc mondatom a külföldi munkavégzéssel kapcsolatban. Ő úgy fogalmazta meg, „operálni sok nyelven tudok, de gyógyítani csak magyarul”. Hát én is így vagyok ezzel.

Hogyan tud a mindennapos koncentrációból, igénybevételből kikapcsolni? Vannak hobbijai? Marad rá idő?

Erre szoktam mondani, hogy igény volna rá… Sok hobbim van, helyesebben lenne, ha az időbe beleférne. Amikor egy kicsit ki tudok szakadni a mindennapokból, akkor nagyon szeretek a kertemben tevékenykedni. Ott mindent én csinálok, megtanultam a gyümölcsfák szakszerű metszését is. De örömmel tölt el a barkácsolás is, no és a sportok. Úszás, futás, kerékpározás, télen a snowboard, ezek mind jöhetnek. Ja, és a fényképezés is ott van. Ezek éltetnek, erőt adnak és mindig remélem, ha egyszer nyugdíjas leszek, akkor kiélhetem majd magam ezekben a tevékenységekben.

Folytatódik a doktori pálya a családjában?

Gyermekeim nem lettek orvosok, a nagyobbik fiam közgazdászként végzett, jelenleg egy fordító irodája van Budapesten, a kisebbik szintén Pesten él, tavaly végzett a Kodolányi Főiskolán. A szabadidőmben sokszor utazunk egymáshoz. Ezeket a pillanatokat nagyon fontosnak tartom. Mint ahogy gyermekkorukban is a legfontosabb az együtt töltött idő volt. Ehhez persze kellett a feleségem is, aki vállalta, hogy belgyógyászként háziorvosi praxist vállal, hogy a gyermekeink minél ideálisabb kapcsolatban maradhassanak szüleikkel. Ők sem mentek külföldre, aminek szintén nagyon örülök, mert így majd az unokákkal is élő kapcsolatom lehet.