A pár héttel ezelőtti Szent Márton szimfonikus-rock-passió után most felkészültebben érkeztem, és ahogy láttam a közönség is az idei Iseumi Játékok második előadására. Mindenki pokróccal és kabáttal –később feketeszeder pálinkával - védekezett az augusztusi tizennyolc fok ellen.  Az etikett is megoszlott: a legtöbben elegáns ruhába bújtak a szabadtéri operához, de szembeötlő volt, ahogy pár fiatal laza ruhában, mekis zsacskóval a kezében beült a nézőtérre. Ilyenkor persze azt kell értékelni, hogy vették a fáradtságot és jegyet váltottak Rossini két felvonásos, a szünettel együtt majd három órás vígoperájára.

A helyszínnel most sem sikerült kibékülnöm, de tartja bennem a lelket, hogy jövőre remélhetőleg nem lesz ilyen extra fontos kiállítás az Iseumban, és újra visszatérnek a megszokott otthonukba a nyári játékok. Mert ki kell mondani: nem jó a Történelmi Témapark, nagyon nem. Hangosítás ide vagy oda, elveszik a hang ekkora térben és most is idegesítő volt a Thökölyn átvonuló forgalom zaja, arra meg inkább akkor nem mondok semmit, hogy néhány tahó be-bekiabált a Gyöngyös parti sétány felől az előadás közben.

De végre újra opera volt Szombathelyen, hiányzott már. Jó döntés volt, hogy nem a Nabuccót rendezték meg végül, valóban jobban illett ide A sevillai borbély. Bár érdekes volt, hogy két éve éppen ennek a folyatása volt látható az Iseumban, akkor Mozart művét, a Figaro házasságát élvezhettük.  A közös pont a rendező, Káel Csaba mindkettőben, aki évről évre bebizonyítja nagyon megy neki ez az operacsinálás. Abszolút kiegyenlített rendezés volt, nem hagyott üresjáratot, mindig történt valami a színpadon.

Rossini darabját nehéz elrontani, annyira fülbemászó dallamokat írt rá, amiket aztán a Savaria Szimfonikus Zenekar Kovács János vezetése alatt szépen körülölelt.  Sok dal is ismert volt, ez alapból egy közönségsikerre született opera.

Nagyon bejött a díszlet, mintha valami Tim Burton-filmbe csöppentem volna, minden groteszkül eltolva oldalra hajlott, még az ajtón is oldalazva kellett bejönnie a szereplőknek. Aztán újabb jó döntés volt a színpad két oldalára felállított kamera, amiben olykor-olykor éneklős szelfit nyomtak a művészek. Nagyon kellett ez az enyhe modernség ennek a 19. századi műnek, sokkal élvezhetőbb, befogadhatóbb volt így.

A történet is kétségtelenül szerethető, a cselszövéssel, a szerelmi szállal, a kesze-kuszasággal, kicsit szappanoperás utóíze van, de ettől még jó.

Megnyerőek voltak az alakítások is, de legjobban a Figarót játszó Szegedi Csaba tetszett. Tudta, mitől döglik a közönség, és használta is hozzá a mimijákát. Nem lehetett belekötni Megyesi-Schwartz Lúciába sem. Szépen hallatszottak közben Hanczár György és Szüle Tamás, valamint Gábor Géza részei is. Úgy tűnik a közönségnek is bejött az előadás, hatalmas vastapsot kaptak.

Kifelé menet éppen a mellettem levők beszélték meg az élményeket és összegezték talán a legfontosabb mondandóját: élvezték, hogy olyat hallhattak Szombathelyen, ami csak ritkán van. Szóval igény van arra, hogy ne csak évente egyszer-kétszer kapjunk ilyen produkciót.