Elég sokáig kellett győzködni téged az interjúhoz.

Nem szeretek annyira szerepelni.

Pedig éveken keresztül a vakuk kereszttüzében voltál, nem szoktad meg a szereplést?

Itthon nem akartam nagy hírverést a munkámnak, nem érzem olyan nagy dolognak, nem ugrottam meg azt a szintet, hogy kitegyem a kirakatba.

Mi az a szint?

A legprofibb modellek közé bekerülni. Nem panaszkodom, csak szerintem lehettem volna jobb. A modellélet nehéz. Sok ismerősömet a kereskedelmi tévécsatornák magazinműsorába nyomtak be az ügynökeik, láthatta mindenki, hogy itt meg ott voltak, ehhez a hírességgel, meg azzal a hírességgel találkoztak vagy buliztak együtt, de azért ez a világ nem egészen erről szól. Ez egy fals kép, én is szerepelhettem volna bárhol, sokan kerestek, én nem vállaltam.

Hogy indult az a modell karrier?

Soha meg nem fordult a fejemben, hogy modellkedéssel foglalkozzak. Édesanyám nyaggatott mindig, de nem vettem komolyan. Egyszer aztán a gimnázium bejáratánál leszólított egy csaj, hogy nem lenne-e kedvem modellkedni.

Ez olyan tündérmesésen hangzik, nem?

De tényleg így volt, Sopronba hívott egy castingra. Annyira nem volt kedvem hozzá, csak édesanyám hajtotta a dolgot, mert a jövőképem nem volt épp a legkiforrottabb. Ezen a fotózáson találkoztam egy stylissttal, aki azt mondta, érdemes lenne nekem ezzel komolyabban is foglalkoznom. Úgyhogy belevágtam annak ellenére, hogy kicsit sem tetszett, hogy a fotózásokon sminkeltek, rángattak, és mindig azt kellett csinálnom, amit mondtak. 

Ilyen simán ment minden?

Többször voltam ezután Pesten, akkor már szerettem volna, ha valami komolyabb munka összejön, mert sok energiát és pénzt fektettem bele. Érdekelt, mennyire nekem való ez a szakma. Ezután bekerültem egy pesti ügynökséghez, akik lehetőséget biztosítottak arra, hogy ki tudjak menni külföldre dolgozni. Pekingbe utaztam először, az érettségi évében, három héttel a suli kezdése után.

Milyen volt az első út?

Egyedül, angoltudás nélkül nem volt egyszerű. Alig 18 évesen egy új világba csöppentem, ahol szembe kellett néznem különböző kihívásokkal egy nyüzsgő világvárosban, ami ismerjük be, óriási változás volt egy tizenéves életében.

Nem ijedtél meg?

Nem, tetszett az új kihívás, az ismeretlen. Ez az, ami igazán hajtott ezekben az években. Mindig kalandvágyó srác voltam és éppen ezért nem féltem az ismeretlentől, hanem próbáltam a legjobbat kihozni egy-egy lehetőségből. A kommunikációval eleinte sok bajom volt. Az első időszakban a kint élő magyarok társaságát kerestem, majd, ahogy teltek a hetek és napról napra új embereket ismertem meg, elkezdtem tanulni, hogy boldoguljak ebben az új világban és minél több ismerőst szerezzek a világ minden pontjáról. Persze nem utolsó sorban, a munkámban is létfontosságú volt a kommunikáció, amiben tapasztalt lakótársaim segítettek, akik egykori önmagukat látták bennem. Emellett, természetesen megvolt a lehetőségem, a kikapcsolódásra is, amit maximálisan ki is használtam.

Mennyire fért össze a szórakozás a munkával?

Eleinte nehezen tudtam összeegyeztetni a két dolgot. Az első időszakban a bulizáson volt a hangsúly, ám hamar rájöttem, hogy nem ez a fő oka annak, hogy ilyen messzire utaztam. Majd az előtérbe, a munkát helyeztem, így meg kellett azt is tanulnom, hogy hogyan viselkedjek a kamerák előtt. Mivel a fotózás nem kimondottan az én világom volt, az előtt, ezért abból is előnyt tudtam kovácsolni, ha valami éppen nem tetszett, mert a fotósok rájöttek arra, hogy ki tudják hozni a legjobbat a legrosszabb hangulatomból is. Úgy gondolták ez teszi egyedivé a képeimet. Aztán idővel belegondoltam, mennyi pénzt keresek egy-egy fotózással, mert más itthon valószínű, azért az összegért hónapokig keményen dolgozik. Innentől komolyabban vettem.

És mikor megláttad magadról a fotókat, mit gondoltál?

Egyből a hibát kerestem, folyamatosan kontrolláltam magam, én is észrevettem a fotókon, min kellene javítani legközelebb. Elegáns ruhában nem viselkedhettem úgy, mint egy lazább stílusú fotózáson. El kellett sajátítanom, hogy miben, hogyan mozoghatok.

Meg voltak veled elégedve?

Megpróbáltam minden helyzetben a maximumot nyújtani. Az első utam nehéz volt, főleg úgy, hogy másfél hónap pekingi tartózkodás után jött ugyancsak másfél hónap Sanghaj. Három hónapnál kevesebbet nem voltam kint. Ott kezdtem magamhoz térni, rájöttem, ennek bizony tétje van. Ha nem győzöm meg az ügyfelet, nincs munkám. Voltam olyan válogatáson, ahol több száz modellel versenyeztem. A maximumot kellett nyújtanom, még úgy is, hogy akár hat-nyolc castingom voltam egy nap.

Merre jártál még?

Visszamentem még Sanghajba, Hongkongba, Milánóba, majd később egy ügynökségváltást követően Európában is esélyt kaptam, arra, hogy megmutassam az arcomat. Jártam Londonban, Párizsban, majd ismételten Milánóban, a divatheteken, ezután Tokió és Szingapúr következett, ahol rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam.

Mi tetszett jobban a fotózások vagy a kifutók világa?

Mindkettő más, de mindkettőt szerettem.

Amúgy neked fogyókúráznod kellett folyamatosan vagy mázlid van és ilyen alkat vagy?

Egyszer fogyóztam a londoni és párizsi út után. Kaptam egy munkalehetőséget, de fogynom kellett, hogy beleférjek a tervezők ruháiba. Az izmokat is el kellett tűntetnem nagyon rövid idő alatt, ami irtó kemény feladat volt.

Miért hagytad abba?

Tavaly télen nagyon legyengült az immunrendszerem, voltam Szingapúrban, majd hazajöttem a mínuszokba, és mentem ki újra Milánóba, sőt a diéta mellett összeszedtem egy középfül-gyulladást, amivel aztán kórházba kerültem. Akkor döntöttem el, hogy elég. Utána még voltak munkáim, de nem fektettem bele túl nagy energiát. De úgy gondolom, hogy gyönyörű négy év volt és köszönettel tartozom mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy ezt a világot megismerhessem és részesévé válhassak.

Hogyan tovább?

Kicsit kicsi nekem itthon. Mikor hazajöttem nem volt ugyanúgy jövőképem, mint az elején. Nem találtam a helyemet, de életre szóló élményeket szereztem. Elvégeztem egy OKJ-s tanfolyamot, de szeretnék majd egyetemre is járni a munka mellett , ahogy időm és energiám engedi.