Tisztázzunk valamit mindjárt az elején! Hallott már valaki olyanról, hogy egy olimpián valaki ugyanúgy benne van a kalapácsvetés, mint mondjuk a 100 méteres síkfutás döntőjében? Ja, és mellesleg a szinkronúszó csapatnak is tagja? Ugye, ilyen nincs, ez lehetetlen. A Savaria Szimfonikus Zenekar Szimfónia bérletének kilencedik előadásán, péntek este a Bartók Teremben aztán bebizonyosodott, hogy van egy ember a világon (tényleg nem hiszem, hogy több lenne), aki a fenti lehetetlenséget a zenében tökéletesen megvalósítja.

Ugyanis vannak a világon nagyszerű csellisták, meg fantasztikus zongoristák, meg karmesterek is. De ez úgy van, hogy a zenei képzés 5-6 éves korban, kifejezetten egy hangszerre fókuszáltan kezdődik, aztán a következő két évtizedben a tanulmányaik során, majd egész életükben azt az egy hangszert gyakorolják, minden nap, naponta több órán keresztül. Ezért egy csellista pont ugyanúgy nem tud művészi szinten zongorázni, mint például egy harsonás nem fuvolázik, vagy a hárfás nem mestere az ütőhangszereknek. Mindegyik teljesen más, teljesen más technikát, adottságokat, képzést követel. Ahogy a sportágak tekintetében is ugyanez a helyzet. 

Aztán jött az orosz származású Alexander Rudin, és nem hittünk a szemünknek és a fülünknek.

A koncert elején csellóval a kezében jött be a színpadra, rendkívül szerényen, szimpatikusan, majd eljátszotta a cselló repertoár egyik legnehezebb versenyművét Haydn-től. Elképesztően. Emellett nagyjából olyan természetességel, mintha arról lenne szó, hogy a sétában vajon melyik lábunk következik a bal után. Fenomenális volt az elsőtől az utolsó hangig.

Majd a vastapsot megköszönve kiment Rudin, betoltak egy zongorát, visszajött, leült elé és következett Mozart  C-dúr zongoraversenye. És ekkor jött a tényleg hátborzongató érzés, ugyanis pont ugyanolyan természetességgel, egyben világszínvonalon jöttek a hangok egymás után a zongorán is, mint korábban a csellón.

Rádöbbentünk, hogy Rudin zeneisége annyira őszinte, sallang-, manír-, és show-mentes, hogy azonnal felismerhető, ha ő szólaltat meg egy hangszert, mindegy, melyiket.

A szünet után a Savaria Szimfonikus Zenekar Rudin vezényletével olyan fokon izgalmas, élő, vibráló előadását nyújtotta Beethoven nyolcadik szimfóniájának, amit nagyon-nagyon-nagyon ritkán lehet csak hallani. Világos volt, hogy ez a végtelenségig természetes ember a maga intellektuális és szerény módján teljesen hatása alá vonta az egész zenekart. Persze az összhang karmester és zenekar között már a koncert első hangjainál is tapintható volt, igazolva, hogy a jó muzsikusok, ha találkozank közös nyelven beszélnek. Valamint, hogy egy előadás színvonala, minősége nem a megelőző reklámkampány minőséségtől, szuggesztivitásától függ, hanem sokkal inkább olyan egyetemes értékektől, mint például a muzikalitás, a művészek közötti nyitott kommunikáció, meg persze a  természetesség, az őszinteség.

Rudin most harmadszor járt Szombathelyen, legutóbb Csajkovszkij Anyegin című operáját dirigálta - mert, hogy az is "csak" zene, miért is ne tudná fantasztikusan irányítani? Aki esetleg fogékony a lehetetlen, de egyben természetes dolgokra a zenében, az látogasson el hétfőn este 19 órakor a Bartók Terembe, ugyanis Alexander Rudint hallhatja, láthatja még egyszer, ezúttal a Bozsodi Vonósnégyessel közös koncertjén. Ugye, mondanom sem kell, hogy habár elsősorban csellistaként lép fel a hangversenyen, ha esetleg a koncert közben betolnak ismét egy zongorát, ki fog rajta játszani?