Az 1970. április 4-én, Heckenast János, helyi építész tervei alapján készült, 1989 előtt felszabadulásinak hívott emlékműhöz szinte minden szombathelyinek kötődik valami emléke. A klasszikus szánkópálya funkción kívül, jó pár nagysikerű koncert helyszíneként is szolgált a magaslat, nem beszélve egyéb, magán jellegű programokról…

1967-68-ban a kiírt tervpályázaton – melyen a megye akkori valamennyi építésze részt vett - Heckenast Jánosnak mindkét terve első helyen végzett. Mint az építész elmondta, ő szinte biztosra vette, hogy a másik mellett teszik le voksukat a bírálók, amikor el kell dönteni, melyik is valósuljon meg Szombathely magaslati pontján. Érdekes az is, hogy az emlékmű megálmodója nem elsősorban egy madarat vagy zászlót kívánt megjeleníteni, inkább a felszabadulás érzését szerette volna építészetileg megjeleníteni, mondhatnánk betonba önteni. Ez minden bizonnyal sikerült is, az emlékmű, ha elvonatkoztatunk, ha el tudunk vonatkoztatni eredeti funkciójától és a nem túl kifinomult alapanyagától, mint forma valóban szép. Olyannyira, hogy miután elkészült, több nemzetközi kiállításon és építészeti fórumon elismerést váltott ki nem csak a szakma részéről. Sőt, a Magyar Építész Történet hat kötetes, a rendszerváltást követően megjelent anyagában a mi emlékművünk az utolsó kép.

Az alkotás sikerét, sikerességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a város címerében is fellelhető volt 1990 előtt.

Nem volt azonban egyszerű a megvalósítás, ugyanis a 29 méter magas építményben 750 m³ betont használtak fel, és a beton saját hőjének az elvezetése komoly kihívást jelentett az építés során. A villámhárító földbe futó csövén kívül egyéb csövek is találhatók az emlékműben hűtés céljából.

A kérdés csupán annyi, mit lehet tenni egy ekkora, egykoron szebb napokat is megélt látványossággal, ha az eredeti aktualitását elvesztette, ja, meg eltelt még 25 év. Számtalan ötlet merült fel az évek során, volt, aki kilátót álmodott meg az építmény tetejére, előkerült a mászófal  gondolata is. Problémát jelentene a lépcső megépítése, ugyanis az esztétikailag semmilyen formában nem illeszkedne a látványba. Olyan is akadt, aki egyszerűen csak lefestette volna az egészet, de sajnos a beton nagyon nem tűri a festéket, annak a folyamatos lepergése pedig ismét inkább rontana a képen, mintsem javítana. Egyesek felvetették a megsemmisítés gondolatát, és amellett, hogy  valószínű ezt szeretnék a legkevesebben, kivitelezése is rendkívüli feladatot jelentene.

Egyelőre tehát marad a jelenlegi helyzet, a 2010-ben ellopott évszámok helyének csúfos látványa, nem beszélve a környezetében fellelhető különböző használati és élvezeti tárgyak maradványai közötti bóklászás. Annyit legalább elmondhatunk a fentiek alapján, hogy az eredeti, felszabadulás szó jelentését még ma is vannak, akik komolyan veszik.