Lépjen be nyugodtan abba a szobába – bátorít vitéz Fonyódi László, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület elnöke, amikor a március 4-ei gyásznap alkalmából összeállított kiállítása kapcsán interjúra érkezem hozzá. És benyitok. Temérdek katonai emlék a világ minden tájáról.
- Ezek magyar, szovjet kitüntetések, azok pedig távol-keleti országokból származnak. Ott az Amerikai Egyesült Államok rendjelei láthatóak, na azok között akad különlegesség is. Az egyiket 1918-ban alapította az Amerikai Kongresszus, és a mexikói határ védelmével lehetett kiérdemelni. Most 2020 van, és még mindig nincs ott rend – emlékeztet mosolyogva, és abban megegyezünk, hogy nem ezen múlt. – Az orosz anyagban meg ott van a kivonulási emlékérem. Amikor Szergejék elhagyták az országot, akkor adták ki, és rá van írva: 1956-1991. De érdekes, 1945 és ’56 között hol voltak? – jegyzi meg…. A másik helyiségben plafonig érnek a könyvek. – Ez mind hadtörténeti kiadvány. A falon a Magyar Köztársaság kitüntetései lógnak, ezek itt német jelvények, amaz pedig egy vegyes anyag: orosz, szír és más nemzetek darabjai. Ott van a lengyel gyűjtemény, amelyben van egy érdekes, az a lila a fehér csíkkal, amelyet a hosszú házaséletért adtak – mondja és nevet. És itt vannak az NDK különböző fegyvernemeinek jelvényei. De nézze meg a rövid kardokat is! - figyelmeztet, és már a kezében is tartja a francia Lebel puska szuronyát, aztán az indiai Gurkha kést mutatja.
- A tárlatai mindig nagy sikert aratnak az iskolákban. Mit gondol, miért érdekli ez a mai fiatalokat?
Mert mindig izgalmas, ami régi és ritkaság. Ilyesmit nem lehet mindennap látni. Ezeknek utána kell járni, fel kell kutatni, és ezt értékelik. Hogy miről beszélek? Figyeljen! – szól, mert nem szeret csak úgy általánosságban beszélni, mindig példát hoz, és egy kiadványt tart felém. – Ebből a könyvből Szombathelyen, de még Vas megyében sincs több. Az 1944-ben életben lévő katonatisztek névjegyzéke olvasható benne. És nézze csak ezt a fotót, itt vagyok én, mellettem Habsburg Ottó, kezében egy könyvvel – majd leteszi a képet, és mutatja a lefotózott könyvet, a Koronázási Albumot, benne az utolsó trónörökös 1992-es aláírásával.
- Hivatásos katona volt, értem én, de mégsem lesz minden katonából ilyen csodabogár. Hogy alakult ki ez a gyűjtőszenvedély?
- Veszprémi vagyok, Egerbe vittek el, majd Aszódon voltam, és onnan kerültem ide, Szombathelyre 1975-ben. Mindig érdekelt a gyűjtés, már Aszódon is volt egy minimális anyagom. A nőtlenszállón volt berendezve egy külön szobában, és ha jött valami ellenőr vagy „halljakend”, akkor mindig ezzel dicsekedtek. Megesett, hogy este 10-kor felkeresett a szovjet hadseregből egy ember, és egy becsomagolt Kalasnyikovot hozott, mondván, odaadja egy liter borért, tessék, itt van. Elzavartam, mert ha megtudta volna a parancsnokság, engem agyonlőttek volna! Ilyet nem lehetett… kifosztani a szovjeteket. Na de a katonaság nemcsak öldöklésből és kitüntetésekből áll – mondja Laci bácsi –, hanem fontos iratokból is. És elővesz egy nagy dobozt, tele régi papírral. Megkérdezem ugyan, hogy ezekre hol bukkant rá, de meg sem hallja, úgy belemerül egy ma is politizáló híresség nagyapjának vádiratába.
- Ilyesmihez hogy jut hozzá valaki? – faggatom döbbenten ismét, de csak annyit mond, hogy igyekszik az ember. Na igen. Aztán látom, hogy nézett kis egy eskütétel Szálasi idején, egy cselédkönyv, egy rendőrigazolvány, amiből ollóval kivágták az aláírást, talán félelemből, egy régi anyakönyvi kivonat, egy népfelkelő-igazolvány, egy Monarchia-korabeli útlevél. És hihetetlen, de két valódi 1945-ös szavazólap is előkerül, az egyiken nagy betűkkel a felirat: FÉRFI, a másikon: NŐ. Így ment ez, kérem. Aztán van itt százszámra tábori lap és fénykép, a házigazda ezekből válogatott a városházi kiállításra nemrég.
- Származott valaha hátránya ebből a szokásából? – kérdezem, és kis gondolkodás után ezt meséli: - Egyszer a Vaskereszt miatt volt bajom belőle. A legtöbben ismerték ezt a hobbimat, de volt egy politikai tiszt, aki ideérkezése után meghallotta, hogy van egy Vaskeresztem, és behívatott. Azt hitte, felnőttfejjel SS-tag voltam, és ezért kaptam. El kellett magyaráznom neki, hogy 1940-ben születtem, ’45-ben vége volt a háborúnak. Mit gondolt, ötéves korom előtt Vaskeresztet adományozott nekem valaki? Aztán már csak az érdekelte, hogy került hozzám, így tudta meg, hogy gyűjtöttem ezeket, és az előadásaimmal még le is kötöttem az állományt.
- Az érdeklődés és az elhivatottság azóta is megmaradt, sőt kiegészült a honvéd hagyományőrzők érdekeinek felkarolásával, ügyeik, kárpótlásaik intézésével. Ezekről is beszélgetünk kicsit, de minduntalan visszakanyarodunk az ereklyékhez. – Még megmutatom ezt a nyilas pártkönyvet, nagyon érdekes. A beragasztott bélyegekből látszik, hogy 1945-ben év végéig kifizette a tagdíjat, ez az ember bízott a győzelemben… Van itt minden. Vagy majdnem minden. Ami nincs, azért olyan sok pénzt kérnek, hogy Laci bácsi nem engedheti meg magának. A most nyolcvanéves vitéz Fonyódi László rendre járja az iskolákat, történelemórákat, hogy a tudását átadja az újabb generációknak.
