Mintha nehezen éreznének rá a Petőfi 200 témára a kollégák, Ön az üdítő kivétel.

Nagyon átvitt értelemben kapcsolódnak a festmények Petőfihez. Hallgatunk egy zenét, egy verset, és a fejünkben valami összeáll, jön egy flash. Az én képemen, amit a Csatadal ihletett, egy nemzeti színű zászló látható, amely inggé formálódik. Ez az az ing, amit a mártírok hazaküldenek, rajta a kivégzés során ejtett két lövés nyoma. A zászlóból formált ing olyan, mintha Petőfi inge lenne, nemzetünk inge, és aki szerené, magára veszi, aki nem, az nem, ilyen gondolatok születtek bennem a vers kapcsán.

Milyen más tervekkel érkezett ide?

Szürrealista festő vagyok, de a dolgokat realista módon szeretem szétszedni és ábrázolni. Salvador Dalí mondta Picassóról, hogy szétszedi a dolgokat, de még csúnyábban rakja össze. Dalí ezzel szemben szépen rakja össze. Én pedig a kettő között lavírozok valahogy.

Belőlük is, és az alkotótáborbeli kollégákból is érdemes inspirálódni, talán épp ezért van itt.

Az egy tág fogalom, hogy inspirálódni. Én úgy gondolom, hogy az univerzumban mindenki rezgések alapján épül fel, és amikor ilyen társaságban vagyok, akikkel hasonló rezgésekkel láttatjuk, hallatjuk a mondanivalónkat, akkor az tényleg olyan, mint a húrokból jövő hang. Szép akkordokat ad, jó témákat tudunk együtt kidolgozni,

benyitunk egymás álomablakán, és van, hogy együtt továbbálmodjuk, amit ott találunk- ezt jelenti nekem ez a tábor.

Szerintem nagyon kevés ember engedheti meg magának ezt: eljön, napokig együtt van a barátaival, együtt reggeliznek, együtt vacsoráznak, és nincs összezördülés közben.

Mit visz magával ebből a hangulatból a két tábor közötti időszakra?

A pillanatot.

Ebben az egész táborban az a jó, hogy itt megszületik valami, és hadd vigye a szél!

Minden napot úgy élünk meg, ahogy az élet éli önmagát, teljességgel, spontán, valami ilyesmi. Közben esténként zenélünk, gitározunk, főzünk, igazi tábori élet zajlik.

Mégis hogy telnek majd a következő hetek, hónapok?

Mindennap festek, nagyon sok felkérésem van. Mellette szenvedélyes horgász vagyok, és harminc éve tanítom az ökölvívókat, kick-boxolókat. A szakmám egyébként szakács, és egy csomó rendezvényre - mint amilyen a hagymafesztivál - felkérnek, hogy főzzek több száz főre. Meg szoktak kérni ballagásokra, más eseményekre is:

Marci, csak te főzheted nálunk a hallevet, a pörköltet!

Régi visszatérő a táborba, talán már azt is látja, képes volt-e lebontani az előítéleteket, hiszen ez is a célja.

A közönségnek lehet, hogy számít mindez, de nekünk nem. Mi magunknak festünk, a magunk örömére.

A művészetben nincs származás, nincsen bőr, nincsen csont, csak energia van, meg szín.

Ha ezt a gondolatot tovább tudom adni, és százból egy embert meg tudok vele érinteni, akkor már érdemes volt belekezdeni a művészetbe, és érdemes hirdetni ezt a pozitív energiát.

Közben látok egy vásznat, kék alappal. Itt mi készül?

Egy március 15-ét festek, a helyszín a saját kertem, ahogy ásom a földet, és hallgatom a madárcsicsergést, méhecskezümmögést, a fák bontják a rügyeiket. Ennek is milyen fílingje van! Minden tavasszal újraértékelem az életemet, főleg, amikor egy újabb 7-es ciklus végére érek. Egy ilyen alkalommal, 49 évesen elfogadtam még a halált is. Hiszek a mágikus számok erejében.

Ma már azt mondom, a halál nem egy rossz dolog, hanem egy lehetőség az új életre.

Ezekhez igazodok az életben, teljes mértékben megélem azt, amit az univerzum küld.