A Nyírlugosról induló egyik legismertebb magyar játékos – akivel régóta ismerjük egymást - a futball-legendák rezidenciájaként számon tartott katari Fairmont hotel FIFA-klubjában adott exkluzív interjút a Mandinernek.
M.: Mennyire borzongtál bele az érzésbe a közelmúltban, amikor a 109. alkalommal csapatkapitányként újra kivezetted a magyar válogatottat a Puskás Aréna gyepére a görögök ellen?
Dzsudzsák Balázs: Most is libabőrös leszek, ha eszembe jutnak azok a pillanatok. Ráadásul ma már könnyen mondom, de az is hozzátesz ehhez a semmihez sem fogható érzéshez, hogy győzelemmel zárta így a válogatott az évet, még a gólpasszhoz is közel jártam az első félidőben, amikor Salának (Sallai Roland) – a beadásom utáni lövését nagy bravúrral védték.
Kicsit tartottam attól, hogy az egész felvezetés, az egész érzet, ami körülvett talán rányomja a bélyegét a játékomra és lámpalázas leszek.
M.: Lámpalázas? Te? A 109. válogatott mérkőzéseden? Ezt nem mondhatod komolyan...
D.B.: A válogatottban játszani? Nekem ettől mindig a torkomban dobogott a szívem, na meg a Puskás Aréna gyepe..., ez a stadion egyszerűen magával ragadó. Még emlékszem a nyitómeccsre, Uruguay ellen. Azóta ez volt az első, szóval a közel hatvanötezer ember..., hallod?! Még most is libabőr. De örülök, hogy jól dolgoztam fel mindezt, és megvolt az a gyermeki öröm, hogy na add ide a labdát, gyerünk! És így volt jó, és a győzelemtől igazán kerek lett a sztori és az emberek szájíze is, nem is kérhettem volna többet.
M.: És akkor ez most olyan „vége vége”?
D.B.: Mit mondhatnék? Én remekül érzem magam, erősnek és motiváltnak is – a kapitány is elmondta, hogy most nézek ki a legjobban, mióta itthon vagyok –, de anno elfogadtam Marco (Rossi) döntését, amikor nem hívott a válogatottba. De én úgy vagyok ezzel, hogyha ötven vagy hatvanévesen kéne jönni a válogatottnak bármiben segíteni, én azonnal ugranék, nálam nem létezik az a fogalom, hogy lemondani a válogatottságot.
Éppen ezért nagyon hálás vagyok most az elnökségnek, Marconak, a szövetségnek, hogy ezt a mérkőzést megkaphattam. Mindig számíthat rám a magyar labdarúgás, ha csak tanácsra vagy bármi egyébre is volna szükség, én itt leszek. De elfogadtam, hogy a pályafutásom ezen szakasza most lezárult.
M.: Na, de a szám 109! Ez a világ bármelyik országában vagy válogatottjában extrán soknak számítana a nemzeti csapatban, itthon pedig rekord.
D.B.: Már eltelt egy hónap de még mindig ízlelgetem. Pláne úgy, hogy Nyírlugosról indultam és ezt sosem felejtettem el. Nem a 109 volt valójában a fontos, hanem a tény maga, hogy most van egy olyan új rekord, ami talán a következő generációt, Szoboszkaiéket, Nagy Ádámékat képes lesz motiválni, hogy meg akarják majd ezt dönteni. És tényleg nem azért mondom, de mást nem is mondhatnék a magyar labdarúgásból, mint Puskás Öcsit, aki hatalmas példakép volt nekem. Nálam sokkal jobb játékosok sem jutottak idáig és ehhez nyilván kell a genetika, és az hatalmas szerencse is, hogy igazán soha nem voltam komolyabban sérült. Éveket sosem kellett kihagynom, legfeljebb egy-egy meccset. És a 109 azért is extra talán, mert én egyszer voltam Eb-n, és abban az évben volt plusz négy meccsem összesen, de azért olyan évek is voltak ebben, amelyek igencsak átmeneti időszakát jelentették a magyar focinak.
M.: Igen, voltak ezekben az években fájdalmas és olykor még megalázó vereségek is...
D.B.: Kitartani a válogatott mellett – még nehéz időkben is – ez nem kérdés számomra és sosem volt az. Ez majdnem olyan, mint egy házasság, jóban, rosszban akár, de ott kell lenni a másik mellett.
A saját hazádért játszani, ennél nincs feljebb! És most a zárómeccsen az is megadatott, hogy az ötvenedik alkalommal lehetettem csapatkapitány.
Lehet, hogy szentimentálisan hangzik, de én még a válogatott-béli vereségekből is igyekeztem tanulni. Mindig kivettem ezekből a magam számára a legfontosabb tanulságot.
M.:És melyek voltak mégis azok az évek, amelyek a legtöbbet formáltak rajtad, amelyekből a legtöbbet hoztál ki és ki volt az a szakember, akitől a legtöbbet tanultál?
D.B.: Számtalan nagyszerű edző keze alatt dolgoztam, és mindnek hálás vagyok valamiért, de mégis azt gondolom, hogy a játékoson magán múlik, hogy mit akar az instrukciókból elsajátítani és egyénileg mennyire akarja képezni magát. Még ma is – ha hiszed, ha nem –tanulok a debreceni edzőmtől, (Srdjan Blagojevic) hogy forog a fej, forog a fej, merre és hogyan érzékeljem a pályán a játékot és szerintem nem szégyen, hogy az ember még mindig akar újat tanulni. Felkapom a fejem, ha valamiről úgy érzem, ezt nem hallottam ilyen hangsúlyosan, vagy nem ebből a nézőpontból mutatták meg korábban. Összességében azt gondolom, hogy a fiataloknak is mondjak valamit, amit tapasztaltam, nos az elengedhetetlen, hogy képes legyél kitűnően alkalmazkodni, akár hol vagy, hogy befogadjanak a társak, hogy talpra essél, mindegy honnan dobnak le. Úgy kerültem ki anno Hollandiába, hogy egyetlen angol könyvet vittem ki magammal és valamit ugyan értettem abból, amit mondtak, de megszólalni nem mertem. De amikor az Isszakszontól kezdve a Tojvonenig mindenki elkezdett beszélni hozzám a csapatebédlőben ezerfélke akcentussal, és kérdezték, hogy én miért nem beszélek, akkor mondtam, hogy mert nem tudok – nevet nagyot. Szóval elkezdtem, és hibáztam és hibáztam, de legalább gyakoroltam és a pályán is ugyanilyen voltam, vagyis, ha egy az egynél hibáztam is, olyan magabiztossággal igyekeztem legközelebb ezen javítani, hogy erre mindenki felfigyelt.
M.: Mostanra pedig igencsak összeszedtél egy kis nemzetközi jártasságot a világban és a nyelvek terén is ragadt rád valami...
D.B.: Igen, ma már az angol mellett nem nagyon adnak el hollandul, oroszul sem és most spanyolul is tanulok. és nyilván nem csak ezért mozgok otthonosabban egy ilyen futball-legendákkal teli közegben. Nagyon jó érzést az megélni, hogy ez az a szint, ahol nem az anyagiak, nem a hőzöngés, nem a kapcsolatok számítanak, hanem itt a vébén, egy ilyen legendákkal teli környezetben csak akkor vesznek komolyan, ha letettél valamit az asztalra.
S ha módodban állt olyan játékosokkal egy csapatban játszani, akik maguk is igazi legendák. Tegnap, amikor indultunk a Legendák meccsére (ez a Legend’s Cup, a FIFA szervezésében a világbajnokság alatt zajló, egykori legendák meghívásával zajló minitorna), ültünk ott Kevin Kurányival és
leballagott a lobbiba Roberto Carlos és odaszólt nekem, hogy „ugyanaz ám a számom még mindig!” és szó szerint számon kérte, hogy miért nem hívom fel
– nevet. Így aztán együtt buszoztunk a stadionba és vissza, végig beszéltük az úton, és ott pedig Samuel Eto-val találkoztunk és beszélgettünk egy jót. És tudod, fantasztikus érzés, hogy nem csak tudják a nevem, de úgy érzem, hogy a világ legjobb játékosai befogadtak. És 5-6-7 év elteltével is tudnak hova tenni, és van miről beszélgetnünk, és az sem titok, remélem előbb-utóbb én is meghívót kapok ebbe a nagyszerű és legendás társaságba.
M.: Akkor ez motivál, ez mozgat meg mostanában a leginkább?
D.B.: Na, meg az, hogy
a Debrecennel kupát kell nyernem. Az az egy trófeám még hiányzik. Magyar Kupa címem még nincs.
M.: És ez képes még megcsiklandozni a szakmai hiúságodat?
D.B: Micsoda?! Hát persze! A Puskásban játszani újra?! Naná, hogy ott akarok lenni és megnyerni végre az hiányzó magyar kupát!
M.: És mi a helyzet a világ legjobbjainak járó kupával, vagy inkább trófeával? Szerinted, ki nyeri a világbajnokságot?
D.B.:
Szerintem az argentinok nyerik. Messi teljesen újjászületett. Olyan szinten motivált, hogy ájulás és öröm látni, hogy él-hal érte a csapat, ő meg megy előre, megszakíthatatlanul.
Nem tudják tartani. Marokkó szervezettsége meglepett, a franciák remek formája pedig nem, az alap. Alapvetően kiegyensúlyozott a torna. De Messinél annyira látszik, hogy tökéletesen olvassa játékot és mivel még soha nem láttam élőben játszani, ez nekem is óriási élmény. Szóval szerintem Argentína viszi haza a trófeát.
A nyitóképen: Dzsudzsák Balázs, a magyar labdarúgó-válogatott tagja beszél a búcsúmérkőzése előtti sajtótájékoztatón Telkiben 2022. november 18-án. A magyar csapat november 20-án este játszik felkészülése mérkőzést Görögország legjobbjai ellen a Puskás Arénában, amelyen Dzsudzsák Balázs 109. alkalommal ölti magára a címeres mezt, amivel rekorderré lép elő.MTI/Illyés Tibor
