Az eddigi munkafolyamatokat a helyrehozatallal megbízott restaurátorművész, Tarr György és a szakmai munkába bevont Kisterenyei Ervin összegezte sajtóközleményükben. Ebben arról írnak, hogy a 18. század Közép-Európájának legnagyobb festője vitathatatlanul Franz Anton Maulbertsch. Az „osztrák Tiepolo” munkássága jól követhető a régi Magyarország területén és a Monarchia országaiban. Műveinek sokasága beteríti a teljes évszázadot. Festőnk a bécsi „hoch barokk” jelentős képviselőjeként, a rokokó világ bűvöletében indította pályáját az Akadémiáról kikerülve. Megélte a királynő, császárné uralkodásának művészetpártoló évtizedeit, hogy eljusson fiának, II. Józsefnek uralkodói válságához.
A jozefinizmus elsődleges céljai között szerepel az egyház erejének megtörése. Az „Örökös tartományokban” az egyházi megrendelések gyakorlatilag megszűntek az uralkodói nyomásnak, befolyásnak eredményeképpen, a művészek a magyar területen találhattak munkát. A század végére lejátszódó társadalmi változások és igények Európa-szerte meghozzák a rokokó világ válságát is. A művészet újra, mint már többször a történelemben, az antikvitás felé fordul. Szombathely püspöke, Szily János az ókori Róma szellemében foglalkoztatja művészeit: Dorffmaistert és Maulbertschet.
A megváltozott korszellem Maulbertsch festészetét is jelentősen befolyásolta. Az 1783-ban készült díszterem a festő korszakváltó munkája. A rokokó forma- és színvilágtól nem szakadt el teljesen, ez a figurális ábrázolásokon jól megfigyelhető, ugyanakkor az architektúra festése a neoklasszicizmus eszmeiségét tükrözi.
Az eltelt két és fél évszázad során a mennyezetkép elszenvedte azokat a fizikai károsodásokat, amelyeket egy falkép egyáltalán elszenvedhet. Az erózió által beázott, szerkezetében megtört, helyenként leszakadt, szennyeződött, átfestették és szétrepedezett. Biztosan tudjuk, hogy elsőként az architektúra festője, Rummel látott munkához a felületen. Teljes egészében al fresco festette alá a mennyezetet. Ezt követően került sor az építészeti tagozatok megfestésére, illetve az aláfestés módosítására. Ez a folyamat már száraz, secco eljárással készült. Maulbertsch a figurális ábrázolásokban freskó technikával dolgozott, csupán ceruzával rajzolta a kompozíciót. A barokk festő jellegzetessége, miszerint összeépíti a figurális és az architekturális elemeket. Előrajzát megfigyelhettük a harsonás angyal szárnyánál, illetve a boltozaton játszó angyalkák mellett. A grisaille sarkokban a kép száraz felületére vastagon mésszel festett, de előrajz helyett pontozásos (spolvero) eljárással vitte fel a kompozíciót. Ennek nyomait a tisztítás során egyértelműen bizonyítjuk.
Gyakorlatilag az összes károsodásért, amelyet a mennyezet elszenvedett, az erózió a felelős, elsősorban a beázások. A későbbi „esztétikai” beavatkozások a keletkezett károk mérséklésére történtek. A javítás lényege: egyszerűen átfestették, lefestették a sérült részeket. Ugyanakkor előfordult, hogy jelentősen módosították a kompozíciót. Az „Aranykor eljövetele” c. képen a tisztítás művelete tekintélyes beavatkozást változtatott meg. Az átfestések eltávolítása után formálódott a kompozíció; áldozati bárány feje, drapéria, újabb karját emelő figura vált láthatóvá.
Még a szennyeződések és átfestések eltávolítása előtt megfigyelhető volt a fenti festményen a főalak kettős glóriája. A beavatkozás során a második dicsfényben körvonalazódott egy másik arc aláfestése. Lehetséges, hogy a festő módosította a főfigura fejtartását, azonban ebben az esetben eltávolíthatta volna a „pentimentót”. Ezt nem tette meg, ezáltal felmerülhet a szándékosság kérdése. Vajon mi célja volt a kettős ábrázolással? A kettős ábrázolásra jellemző példa az egyházmegyén belül a becsehelyi Keresztelő Szent János plébániatemplomban látható. A megfeszített Jézus balra lehajló feje mögül, a képmező jobb oldalán feltűnik a másik Jézus-arc. A szándékosság itt teljesen egyértelmű. Az elmaradottakból világossá vált Maulbertsch munkamódszere, eljárásai, a már másutt megismert festészeti technikája megerősítést nyert. A megismert részek szakmai szempontból jelentősek.
A Szombathelyi Püspöki Palota Franz Anton Maulbertsch (1783) által készített mennyezetképe a díszterem úgynevezett csapos fagerenda alsó síkján kialakított nád-stukatúr vakolatra készült. A síkmennyezet a koronázópárkányhoz ~ 90 cm átmérőjű körívvel csatlakozik. A különböző anyagokból épített, összetett hordozószerkezet korábban a rossz állapotú héjazat miatt többször beázott. A legnagyobb károsodás a keleti és déli holker mentén történt. Ezeket a hibákat, hiányokat már 1893-ban vakolással, a felületek jelentős átfestésével „restaurálták”.
A vas huzalozással, kovácsolt vasszegekkel rögzített kétirányú nádszövetre két rétegű vakolat került (alapvakolat és festőréteg). Az átázott fafödémben a rögzítő vashuzalok egy része elrozsdásodott, elszakadt. A nádszövet a vakolattal együtt a födémtől elvált, behajlott, megrepedt, deformálódott… A csapos fagerendák közötti részen lepergő törmelék – „homokóra effektus” – súlyánál fogva még lejjebb nyomta a nádstukatúr vakolatot. A mennyezet behajlott, összerepedezett, de nagyobb felületen nem szakadt le.
A mennyezetkép restaurálásának folyamatában – tisztítás, konzerválás, esztétikai helyreállítás – hangsúlyos elem a hordozó konszolidálása. Ehhez a képoldalon biztosítani kell a sérült, meggyengült vakolatréteget, és ezzel egy időben ki kell tisztítani a padlástér felől a födémet.
A hordozóvakolat legmagasabb „belógása” 10-15 cm, amit lehetőség szerint mérsékelni kell. A vakolatrétegnek ebben az állapotban való rögzítése nem lehet megoldás. A vakolat vegyszeres kezeléssel a szilárdítás folyamatában annyira elasztikus lesz, hogy a rugalmas alátámasztással közel eredeti helyzetébe hozható. A „kisimult”, konzervált, szilárdított vakolat ragasztással rögzíthető a tökéletesen portalanított gerendához - tájékoztatott a Szombathelyi Egyházmegye.
kép: martinus.hu
