A hetvenes évek aranykorában a válogatott abszolút kulcsemberének számított, és persze rendíthetetlen oszlopa a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, Kupagyőztesek Európa Kupáját és bajnokságok sorozatát nyerő Vasasnak.
A pólós história egyik ikonikus mozzanata, ahogy annak idején a másodosztályú Szegedből - ahol épp jogi tanulmányait végezte - meghívta a válogatottba a szövetségi kapitány, Gyarmati Dezső, hogy aztán a Dudi becenévre hallgató szőke óriás teljesen ismeretlenül, az első FINA Világbajnokság sorsdöntő, szovjetek elleni mérkőzésén három gólt lőjön 1973-ban, Belgrádban, ami egy 5-4-re megnyert összecsapáson legalábbis meghatározó teljesítménynek számított.
Innentől több mint egy évtizedig kirobbanthatatlannak számított: saját maga úgy jellemezte ezt az időszakot, hogy számtalan zseni gyűlt össze a Gyarmati-féle aranycsapatban, amely a játéktudás mellett elsősorban azzal emelkedett a többiek fölé, amit a Csapó-Faragó-Szivós trió irdatlan magasságbeli és fizikai fölénye garantált. „Minket akkoriban egyre jobban utáltak, amit nem csodálok, mert nem volt divat az, hogy ennyivel jobb vagy mindenkinél, és nem csupán a világversenyeken, de a különböző felkészülési tornákon is - szinte mindig mi nyertünk, és én megértem, hogy ez egy idő után elviselhetetlen a máshoz szokott riválisoknak" - emlékezett vissza később. Tény, ha csak a nagy viadalokat vesszük, az 1976-ban, Montrealban olimpiát nyerő, 1974-ben és 1977-ben Európa-bajnok, 1979-ben Világkupa-győztes, plusz 1975-ben és '78-ban vb-ezüstérmes, végül 1980-ban, Moszkvában olimpiai bronzérmes magyar csapat félelmetes menetelést mutatott be ebben az időszakban.
És hasonló volt a helyzet a hazai vizeken is: a Csapó-Faragó kettős által fémjelzett, és Dudi szerint minden idők legempatikusabb edzője, Rusorán Péter által vezetett Vasas 1975 és 1984 között tízből mindössze egyszer, 1978-ban nem vitte el az aranyérmet, 1979-ben és 1984-ben pedig megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját is. A többszörös gólkirály 1985-ben egy KEK-győzelemmel búcsúzott el a piros-kékektől, mielőtt Olaszországba igazolt.
Még ekkoriban is részese volt néhány szebb menetelésnek, így az 1982-es vb-ezüstnek és az 1983-as Eb-második helynek - a válogatottól aztán a nem túl szép emlékű, 1986-os madridi vb-n köszönt el (272 alkalommal szerepelt a nemzeti együttesben), és hamarosan klubszinten is felhagyott a játékkal.
Előbb Szicíliában, majd 1991-től itthon, a Vasasban lett vezetőedző, együttesét 1992-ben bajnoki döntőig vezette, később Faragó Tamással indított pólósulit, hogy aztán 2003-ban még egyszer, utoljára feltűnjön a medenceparton, amikor egy idényen át a Fradi pólósait irányította.
Sokáig jogászként dolgozott, de az utolsó két évtizedben már sokkal kevesebbet láttuk az uszodában - a Hélia szállóban viszont bármikor meg lehetett találni, ahol a szaunában vagy a kártyaasztalnál bárkivel szívesen beszélgetett bármiről, így vízilabdáról és futballról is; igazi egyéniség volt, karakteres véleménnyel és elronthatatlan jókedéllyel.
„Egy újabb legendát veszítettünk el, aki nem csupán azokban a csapatokban számított kiemelkedő játékosnak, amelyekben játszott, de aki egyéniségével, tudásával, karizmájával meghatározó módon formálta is a sportágat. Ő egyike azoknak, akik miatt a magyar vízilabda azt a súlyt képviselheti a magyar sportban, sőt, a világ sportjában, amit képvisel, hogy folyamatosan a legjobbak közé tartozik, hogy megkerülhetetlen tényező” – mondta az MVLSZ elnöke, Madaras Norbert.
Öblös hangja még a fülünkben cseng, épp ezért nehéz leírni, hogy dr. Csapó Gábort a Magyar Vízilabda Szövetség a saját halottjának tekinti... De... Adjon megnyugvást az a mondat, amit a 70. születésnapján készült interjúkban egyszer sem mulasztott el megjegyezni: „Akinek nálam szebb élete volt, az festi magát."
(Fotó: Vasas Attila/Vasas SC)