Umberto Eco A rózsa neve című regénye kapcsán egyszer azt mondta: ahhoz, hogy a középkorról írhasson, neki magának is a középkorban kell élnie. Azt hiszem, ez nem csak Umberto Ecóra igaz. Ön mint író a középkori harcászatnak, a gasztronómiának, a divatnak, a korabeli mindennapoknak is kiváló ismerője. Honnan ered ez a szenvedély?
Igazából csak húszéves korom körül tudatosult bennem, hogy én mennyire szeretem a középkort. Ami vicces, mert egészen gyerekkoromtól a középkor bűvöletében éltem. Legózós gyerek voltam, de kifejezetten a lovagos, váras szetteket szerettem. Fakardokat eszkábáltam magamnak. A szüleimmel hétvégente romvárakhoz kirándultunk, ahol mindig elképzeltem, hogy ezek a várak milyenek lehettek a maguk korában, teli élettel. Elképzeltem, milyen emberek járkálhattak ott, és hogy nézhetett ki egy ostrom. De egészen húszéves koromig nem tudatosítottam magamban, hogy ez engem komolyabban is érdekel. Valószínűleg azért, mert a mindennapjaim részét képezte. A Felvidék első lovasíjász csapatát a nagybátyámék hozták össze, mi pedig mint közönség mindenhová elkísértük őket, a visegrádi palotajátékokra is így jutottunk el. Úgyhogy ez mind-mind oda mutatott, hogy mikor benőtt a fejem lágya - vagy legalábbis félig-meddig -, rájöttem, hogy én hivatásszerűen is a középkorral szeretnék foglalkozni. És akkor jött az igazi kaland, amikor tudatosan elkezdtem kutakodni, utánaolvasni ezeknek. Kezdetben engem is a harcászat érdekelt, a páncélok, a fegyverek, majd pedig minden más is, mert én nem kifejezetten háborús könyveket akartam írni, hanem egy nagyot meríteni a középkorból. És abban tényleg minden benne van, az étkezéstől a harcmezőn való elesésig.
Hogyan formázza meg a regénye fiktív és valós figuráit? A krónikákból merít inkább, vagy a saját fantáziájából?
Is-is. Nem annyira a krónikákból, hanem inkább oklevelekből, történeti munkákból. De az a helyzet, hogy ezekben nem jellemzik az embereket. Nyilvánvalóan a legtöbbet a királyokról és a legnagyobb főurakról írták, és ahogy haladunk lefelé a ranglétrán, eljutunk odáig, hogy valakinek már csak a nevét említik, aztán talán azt sem, sőt van, hogy egy embernek a családnevét is úgy próbálják utólag összerakni a történészek. A kérdéshez visszatérve, még a királyt sem igazán jellemzik, nem derül ki, hogy milyen ember lehetett. Ezért Anjou Károlyt vagy Lackfi Istvánt a döntéseik alapján formáltam élő, lélegző emberré. Én úgy vettem észre, hogy Anjou Károly éveken keresztül tűri, tűri, amit el kell tűrnie, és aztán egyszer robban, de akkor nagyon nagyot. Ez alapján próbáltam a habitusát feltérképezni. Lackfi István pedig az 1320-as években még az oklevelekben sem szerepel, de tudjuk, hogy már Anjou Károly katonája volt, és majd Nagy Lajos korában a fia egészen a nádorságig viszi. A nádorról azt kell tudni, hogy az a király utáni leghatalmasabb személy, az ország legnagyobb zászlósura. Elképzeltem, hogy vajon milyen lehet a habitusa annak az embernek, aki egyetlen emberöltő alatt így felemelte a családját. Biztos, hogy törtető, biztos, hogy valamilyen módon erőszakosnak tekinthető, de emellett egy pozitív karaktert akartam kihozni belőle, ezért ő az, aki picit humoros, ő az, aki ezt a székely virtust beleviszi az egészbe. És természetesen az élő emberekkel való kapcsolataimból is merítek tudatosan - de sokszor tudat alatt.
2014-ben megalapította a Csallóközi Anjou Károly Bandérium múltőrző közösséget. Mi volt ezzel a célja? A felvidéki magyarságot kívánta összefogni, és bennük a nemzeti tudatot erősíteni? Vagy inkább a regényét szerette volna életre kelteni?
Sokkal egyszerűbb oka van. A XIV. század első felének akartam a lehető legpontosabb rekonstrukcióját megalkotni. Azért is alakítottam ezt a csapatot, hogy egyrészt a saját bőrömön tapasztaljam meg, milyen ezeket a ruhákat viselni - hogy egyáltalán tudjam, milyen ruhákat viseltek. Illetve hogy a saját szememmel lássam, milyen az a vívás, amit kódexek alapján rekonstruálunk. A Csallóközhöz, a Felvidékhez annyiban van köze az egésznek, hogy ottani emberekből áll a csapat. Én ebből már jó pár évvel ezelőtt kiszálltam, a csapat most passzív állapotban van, de az az időszak, amíg minden hétvégén összegyűltünk, sokat segített nekem abban, hogy egy háromdimenziós, ízesebb, szagosabb, tapinthatóbb középkort tudjak alkotni.
A források tanulmányozásában bizonyára rengeteg munka van…
Igen, nagyon röviden, igen. (nevet) Állandó munka. Két könyv között mindig, de sokszor a könyvek írása közben is elő kell vennem egy-két forrást, történészi munkát. Most már a szakkönyvtáram is annyira kibővült, hogy képtelen vagyok arra, hogy pontosan tudjam, minek hol kell utánanézni. Úgyhogy most már azt csinálom, hogy két füzetre szűkítem a kelléktáram, az egyikben egy idővonal van, amibe címszavakkal kijegyzetelem, hogy az adott évben mi történt. ( Pl. 1343- Piast Erzsébet útja Nápolyba.) Majd ezt követően pontosan leírok mindent, amit ezzel az eseménnyel kapcsolatban megtalálok. Ez egy nagyon intenzív és izzasztó munka már a regényírást megelőzően, de meghálálja magát. A másik füzetembe pedig előre lejegyzetelem a fejezeteim tartalmát. Ha úgy hozza a kedvem, akkor eltérek ettől, de nagyon jó vázlatot ad a regényhez. Ez sok év kísérletezgetésének és tapasztalatainak eredménye.
Bevallom, hogy mikor a Lázár evangéliuma című apokrif történelmi rémlátomását kézbe vettem, nagyon meglepődtem. Honnan jött az ötlet, hogy egy középkori zombi-apokalipszist írjon?
Pont ez volt a cél: hogy valami meglepő szülessen. Valami olyan, ami eddig még nem volt a magyar irodalomban. Az Anjouk tizenöt részes lesz, ami egy nagyon nagy munka. Ez a tizenöt rész dramaturgiai szempontból trilógiákra oszlik a sorozaton belül. Ezért hogy ne fáradjon ki, és én se fásuljak bele a munkába, minden trilógia után valami egészen mást írok. Az első három rész után írtam egy mesekönyvet, illetve az Elveszett csillagok című ifjúsági kalandregényemet, amit szerencsére nagyon sokan szerettek. Ezt követte a negyedik, ötödik kötet, majd a hatodik rész után jött az ötlet, hogy mielőtt belekezdek a következő könyvbe, megint valami nagyon mást kéne csinálnom. Ez picit az én agyam kiszellőztetéséről szól, és egyébként az se baj, ha az olvasók kapnak időnként valami egészen mást, mint amit eddig csináltam. Annyiban maradtam az Anjouk világában, hogy a teljes háttér autentikusnak tekinthető. Az volt benne a kihívás, és egyben a poén, hogy csak a zombik fiktívek, a teljes történelmi háttér valósnak tekinthető, és egy idő után már teljes fikcióba hajlik át az eseménysor. De akkor is tudtam, hogy Budán, Óbudán és Esztergomban fog játszódni, ezért ezeknek a váraknak a rekonstrukciós rajzait gyűjtöttem össze. Így az élőhalottak elől menekülő túlélők útja visszakövethető a középkori vár alaprajzán. Ez részemről egy kísérlet volt a horror műfajjal, ugyanis Stephen King számomra már egy felnőttkori szerelem. Nagyon bizsergett bennem, hogy meg tudnám-e ijeszteni az olvasót, sőt inkább egy nyomasztó hangulatot létrehozni. Szerintem két nagyon nagy kihívás van az irodalomban: megnevettetni az olvasót, és a frászt hozni rá.
Az olvasótábora hogy fogadta ezt a középkori horrort?
Kicsit megosztotta őket, de nem annyira, mint a Ragnarök című történelmi fantasym. Inkább azt mondanám, hogy tízből két embernek nem tetszett, de a Lázár evangéliuma az a könyv, ami ha nem tetszik valakinek, annak nagyon nem. Voltak szinte nyomdafestéket nem tűrő kritikák felém. Valakinél „feketelistára” kerültem ezért. De hát ilyen a horror irodalom.
Miután az Anjouk-sorozat végére ért, ismét egy történelmi korszakkal szeretne foglalkozni?
Persze, mindenképpen a középkorral szeretnék foglalkozni, szerintem ez az én világom, ebben tudok alkotóként kiteljesedni. Szerencsére az olvasói visszajelzések is ezt támasztják alá. Szívem szerint visszafelé mennék, ha egyszer vége az Anjouknak, egy évszázaddal visszaugranék. Vannak ötleteim, de azt nem árulom el pontosan, hogy mi mindenről szeretnék írni, azonban a XIII. század ugyanúgy birizgálja a fantáziámat, mint a XIV.
Volt már olyan, hogy egy történelmi személy olyannyira megragadta a fantáziáját, hogy miközben kutakodott utána, rajongani kezdett érte?
Anjou Károly volt ilyen. Csak ezzel vigyázni kell, én azért egy óvatos távolságot szeretek tartani a történelmi karakterektől, mert nem jó az, ha az ember elkezd irántuk úgy rajongani, hogy aztán elfogult legyen. Mondom is, hogy mi volt az, amit a saját bőrömön tapasztaltam Anjou Károllyal kapcsolatban. Nekem nagyon tetszett az, ahogy ő felépítette a maga királyságát. Tizenhárom éves gyerekként érkezett Magyarországra, nem beszélte a nyelvet, Nápolyban kitagadták az örökségéből, és elküldték a családhoz valamennyire kötődő, de mégis a lehető legmesszebbre fekvő Magyarországra. Szerintem ekkor még úgy látta a saját nagybátyja is – aki helyette lett király -, hogy több esélye van itt meghalni. Eközben kihalt az Árpád-ház, és az utolsó, akit a magyar urak a trónon akartak látni, az egy „nápolyi gyüttment” volt. Ehhez képest Anjou Károly nemcsak a saját királyságát szilárdította meg, hanem mindenestül helyreállította az egész Magyar Királyságot. És ezt nem úgy csinálta, hogy külföldieket hozott be az országba. Gyakorlatilag egyetlen nápolyi családról tudunk, amely az ő uralkodása alatt emelkedett fel, ők voltak a Drugethek. A többi hatalmi körben régi magyar családokat látunk, és ez nekem nagyon tetszett. Megszilárdította a gazdaságot, a hadsereget, véget vetett a belviszályoknak. Amiben az ő erejét látom, az az, hogy mindenkiben meglátta, mi a legjobb, úgy gyűjtötte maga köré az embereit. És ezekre az emberekre támaszkodva egy elképesztően erős királyságot épített ki - egy romokban heverő királyságból. Ez az a század a magyar történelemben, amikor a leggazdagabbak meg a legbefolyásosabbak vagyunk. És elkezdtem óhatatlanul rajongani Anjou Károlyért. De aztán jött a Zách Felicián-féle merénylet, amelyet olyan megtorlások követtek, amiket egy XXI. századi ember nem tud jó érzéssel szemlélni. Itt hasonlottam meg egy kicsit.
Nagy Lajos viszont már egy virágzó királyságot örökölt apjától. A birodalom ura mennyiben lesz más, mint a sorozat eddigi részei?
Mikor Anjou Károly meghal, és a fia kerül a trónra - bár még ugyanabban a században járunk -, korszakváltás következik. Bizonyos embereket, akik addig szilárdan álltak, leváltanak a hatalomból. Ezt nehéz volt feldolgozni. Ahogy az a fülszövegben is olvasható, daliás idők jönnek. De itt sem akartam egy népmesébe átcsapni, bőséggel folyik vér, lesznek egészen tragikus jelenetek is. Az első kötetben egy tizenéves uralkodó kerül trónra, aki világéletében Nagy Sándorra, Artúr királyra és Szent Lászlóra akart hasonlítani, és akiről tudjuk, hogy haláláig fontosnak tartotta a lovagi eszméket. Ez megadta a regény alaphangulatát, van egyfajta remény az egészben, és egy nagy lendület. Hogy milyen lesz? Kalandos lesz, és kicsit epizodikus. Nagy Lajos a regény középső szakaszából hiányzik, csak érezzük, hogy valami megváltozott. A vége egy többszörös tragédiába torkollik, és nem zárja le a regényt, hiszen ez egy trilógiai nyitókötete.
Több spoilert már nem szeretnék kikényszeríteni, bár már nagyon kíváncsi vagyok a könyvre! Ha egy filmintézet felhívná, mert forgatókönyvet szeretnének csinálni az egyik regényéből, mit szólna hozzá?
Azt mondanám, hogy oké, egyezzünk meg az áráról! (nevet)
