Új időszámítás kezdődött 2020 januárjában az ELTE Savaria Egyetemi Központ társadalmi felelősségvállalási tevékenységében, elindult a SegítéSEK projekt. A SEK-től korábban sem volt idegen Szent Márton szellemisége, ezzel viszont nagyszabású projekt keretében vált a mindennapjainak részévé a segítés. A hallgatóink többsége a diploma megszerzése után, a mindennapi életben és a munkájában olyan élethelyzetekkel és emberekkel találkozik, akikhez más-más módon kell fordulni. Ez az egyik oka annak, hogy elindítottam a SegítéSEK programot.

Szerettem volna, ha az egyetemi évek alatt nemcsak a diploma megszerzése lenne a céljuk, hanem közben a társadalom felé egyfajta hasznos szolgálatot is teljesítenének.

Azóta sem találkoztam hasonlóan összefogott, szervezett formában ezzel más intézményekben. Az első lépés a Vas Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatósággal együttműködésben egy mentőcsapat megalakítása volt, amely Nemzeti Minősítő Oklevelet szerzett alapvető vízkárelhárítási tevékenység szakterületre. És ebben nem csupán a hallgatók, hanem az oktatók is részt vesznek.

Később hogyan bővült a program?

Időnként megtalálnak minket a feladatok, de alapjában mi keresünk meg más szervezeteket, amelyekkel együttműködve folytathatjuk a missziót. Megtanulták a diákok az újraélesztés menetét, de hagyománnyá vált például, hogy minden évben a gólyabálon összegyűjtött tombolabevételből egy civil szervezetet támogatunk, idén sem lesz ez másként.

Közeledik az idei gólyabál, ezúttal ki a kedvezményezett?

A PontMás Vas Megyei Autista Gyermekekért Alapítvány számára ajánljuk fel az idei bevételt. Ehhez szívesen fogadunk tombolafelajánlásokat, hogy minél nagyobb összeget tudjunk átadni majd. Ha bárki ehhez hozzájárulna, az intézmény valamelyik portáján leadhatja. Nem először segítünk autistákkal foglalkozó szervezetnek, az is előfordult, hogy mosonmagyaróvári partnerekkel egy biciklitúra során gyűjtöttünk adományokat, akkor több mint kétmillió forint támogatást szereztünk e nemes célra. De a SegítéSEK keretében rengeteg más programot is végigfuttattunk már. Nemrég magasabb szintre emeltünk a tevékenységünket: nyertünk egy pályázatot, amellyel

pszichológus kolléga bevonásával egy kutatást folytattunk adott segítő programok hatásáról.

Azt vizsgáltuk meg, hogy ezek hogyan hatnak a hallgatóinkra, és az eredmények azt mutatják, hogy a SegítéSEK program keretében megvalósuló program maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A programba mentorként bevont egyetemi hallgatók a gyakorlatban gazdagíthatták pedagógiai és pszichológiai ismereteiket, kompetenciáikat. A mentoráltak gazdag fejlődési potenciálhoz jutottak a program által a személyes figyelem és támogatás okán. A program folytonos fenntartása fontos társadalmi érdek és érték lehet régiós szinten, és az ELTE Savaria Egyetemi Központ egyetemi képzéseit nem mindennapi módon gazdagíthatja.

Kiderült, hogy a diákjaink nagyon szívesen vesznek részt minden segítő programban,

különösképpen abban, amelyet az Amigos a Gyerekekért Alapítvánnyal közösen folytatunk.

Ebben mi a fiatalok feladata?

Egyrészt a  hallgatóink kijárnak a Markusovszky-kórház onkológiai osztályára idegen nyelvet korrepetálni a beteg gyermekekhez, de tulajdonképpen emellett sok egyéb segítő tevékenységet is végeznek ott ingyen, a szabadidejüket erre áldozva, a tanulmányaik mellett. Ez folyamatosan fut, akárcsak a Rotary Clubbal közös program, amelynek keretében a gencsapáti gyermekotthon kis állami gondozott lakóihoz járnak ki korrepetálni a diákjaink. Sőt, szervezés alatt áll a bővítés, hamarosan egy helyi általános iskolában is végeznek majd ilyen feladatot az ELTE SEK-esek. Emellett tagja lettem a Kábítószer Egyeztető Fórumnak, amely munkától azt remélem, hogy később valamifajta prevenciós munkába is be tudjuk vonni a hallgatókat.

Segíteni sem egyszerű. Hogy boldogulnak itt ezzel?

Így van, szakértelem kell hozzá. Amikor nagyobb projektbe kezdünk, először tréningeket tartunk, pszichológust és coach-ot vonunk be, hogy tudjuk, hogyan kell hozzányúlni az adott problémához, és mi mindenre kell figyelni.

Soha nem úgy küldjük oda a hallgatókat a terepre, hogy nincsenek felkészülve, ez fontos.

Magánemberként is közel áll Önhöz a támogató, segítő szemlélet, igaz?

Így nevelkedtem, a szüleim is mindig segítették embertársaikat, szakmailag, anyagilag, más módon. Szerencsére a gyermekem is "örökölte" ezt, őt is ebben a szellemben neveltük, a szociális érzékenységéből fakadóan gyakran segít másokon. El kell mondanom azt is, hogy

amióta itt dolgozom az egyetemen, állandó kapcsolatban vagyok a hallgatókkal, és nemcsak kifelé segítünk, hanem házon belül is.

Jönnek, keresnek az irodámban a diákok, akik például valamiért elakadnak a tanulmányaikban. Lehet, hogy okosak és szorgalmasak, de családi vagy mentális probléma miatt támogatásra szorulnak, tehát ezzel is foglalkozom vezetőként, de magánemberként is. Fontos ugyanis, hogy ne morzsolódjanak le, és megszerezzék a diplomájukat, ehhez azonban sokak mellé oda kell állni.

Adni, segíteni jó - miben gyarapodnak a diákok attól a szemlélettől, amit itt megtanulnak?

Ez a generáció sajnos kissé elveszett, talajt vesztett, otthon a szüleik is nagyon sokat dolgoznak, és az oktatásban is komoly elvárások vannak velük szemben, már a középiskolától fogva. Szükségük van valamilyen kapaszkodóra. Az a tapasztalatom, hogy ha valaki a szárnyai alá veszi őket, vagy csak a munkájával példát tud nekik mutatni, az sokat segít. Én magam is kapok pozitív visszajelzéseket tőlük, mert látják, hogy szívből teszem a dolgom, és segítek, nem csak kipipálom a feladataimat. Ilyenkor azt mondják, hogy olyanok akarnak lenni, mint én...

Igyekszem, igyekszünk többet adni nekik, és a mi egyetemünknek éppen ez a lényege, a közösség.

Ez az, amit általában kiemelnek a hallgatók is.

Itt egy igazi közösség részeseiként töltik a felnőtt életük első éveit. Ez rengeteget jelent nekik. Látszik, mert visszajönnek oktatónak, megjelennek a rendezvényeinken azután is, hogy diplomát szereztek, megkeresnek minket, tanácsot kérnek tőlünk. Nagyon sok dologban érezhető a családias campus feeling, amit itt teremtettünk, ez vitathatatlan, és ennek csak az egyik, bár lényeges jele az, hogy név szerint ismerjük a hallgatókat.

Ha valaki olyan egyetemen tanul, ahol fontos a közösséghez tartozás, az egy biztos pont lesz az életében, és ebből profitálni is tud a későbbiekben.

Milyen visszajelzéseket kap a segítő programokban részt vevő diákoktól az intézmény?

Az nem fordult elő soha, hogy valaki megbánta volna, vagy azt jelezte, hogy nem szívesen vett részt benne.

Mindannyian arról számolnak be utólag, hogy a lelkükre, de talán az egész életükre egy nagyon pozitív hatást gyakorolnak ezek a programok.

Szeretik csinálni, és ez tartja fenn ezt az egészet, egyedül kevés lennék hozzá. El kell mondanom, hogy amikor például egy évfolyam végez, és már nem tudják vállalni a korrepetálást a kórházban fekvő gyerekeknek, mindig ajánlanak maguk helyett új hallgatókat, hogy ne szakadjon meg a segítés. De aki nem hoz utánpótlást, ő is általában olyan jókat mesél erről a munkáról a kollégiumban vagy máshol, hogy a többiek tudnak a lehetőségről, és maguktól csatlakoznak.

Már nemcsak mi mutatunk példát nekik, hanem ők maguk válnak példává, ami csodálatos dolog.

A hallgatói önkormányzat számára pedig már természetes, hogy a gólyabál bevétele jótékony célokat szolgál, a szervezésben önjáróak, átadtuk nekik ezt a tudást. És hogy még mi minden történik? Mondok egy másik példát: egyszer egy budapesti szervezetnek gyűjtöttünk, amely autistákkal foglalkozik, fejlesztő eszközök vásárlásában segítettünk nekik. Meglátogattuk a hallgatókkal a helyet, megismerkedtünk az autista gyerekekkel, és ennek hatására az egyik diákunk - a szombathelyi ELTE-s diploma megszerzése után - jelentkezett gyógypedagógusnak, és eldöntötte, hogy ezzel szeretne foglalkozni.

Már ezért megérte minden, a program elérte a célját.

Fantasztikus öröm, ha nem csupán diplomásként, hanem jó emberekként távoznak tőlünk ezek a fiatalok.