Fogyókúra. Az első tévedés, amit elkövettem életem azon szakaszában, amikor elhatároztam: megváltozok. Önmagamat egy növendék ámbráscethez hasonlítottam, és közben a nadrágjaim mérete csak tovább növekedett. Bálna a gatyában. A környezetem nyugtatott: jól nézek ki, nekem ez áll jól, és bár a vakságom miatt a tükör előtt „körömrágva ácsorgás a zsírpárnák kereszttüzében” mint női program engem nem érintett, azért érzékeltem, hogy ez így nem lesz rendben. Döntöttem. Elhatároztam, és léptem.
Az elhatározás talán a legnehezebb, de ha az megvan, akkor beindul a folyamat. Hogy ehhez mi kell? Idő, idő, idő, és önkritika. Utóbbiból nem szenvedtem hiányt, de hetek kellettek, amire sziklaszilárddá vált az elképzelés: lefogyok.
A fogyókúra azonban téves definíciónak bizonyult. Hamar rá kellett döbbennem arra, hogy én nemcsak két hónapig szeretnék soványabb lenni, hanem úgy kábé mostantól mindörökké. A különböző csodamódszerek ideiglenes sikert ígértek, bár a tartósság sem lehetetlen, pláne, ha az ember kecskeként akar továbbélni. Én nem akartam. Életmódváltás. Ez a fogalom illett rá leginkább utópisztikus álmaimra.
A második lépcsőfok a „hogyan” kikeresése volt. Az biztos, hogy tesztalanynak csapnivaló lennék, már ami a diéták meózását illeti, mert nekem egyetlen előre jól megkomponált, mások által sikeresen végrehajtott módszer sem vált be. Ettem sokszor keveset, aztán ettem csak így, csak úgy, végül már a saját kalapomat is megettem volna, ha tudom: az használ.
Az egyik kétségbeesős vasárnap délután leültem a számítógéphez, összeszedtem minden eddigi tudásomat, és megalkottam a saját szabályaimat. Az alapokhoz nem kellett túl nagy kreativitás: cukor- és szénhidrátstop. Az utolsó szem csokis nápolyit könnyes szemmel áldoztam fel „a végső nagy evés” oltárán, és belefogtam.
Minden kezdet nehéz, tartja a mondás, és ez ebben az esetben sem alakult másképp. Reformálnom kellett az étrendemet, lecserélni az összetevőket jobb, diétásabb, egészségesebb hozzávalókra. A kenyeret, köretet igyekeztem kiverni a fejemből. A reggeleket sovány felvágottal, és tejtermékkel kezdtem. A többszöri evés anyagcsere-felgyorsító hatása miatt a tízórai sem maradt ki, némi gyümölcs formájában. Mindig az idénynek megfelelően választottam, így télen ananász-, kivi-, narancs-, almamérgezést kaptam, de a nyár bőséges kínálata kárpótolt mindenért. Az ebédem mennyiségén nem, csak a minőségén változtattam, és uzsonnára beiktattam a zöldségleveseket.
A kiskapukat nyitva hagytam. Tudtam, hogy a koplalás előbb-utóbb csak egy kiadós „búzabáláshoz” vezet, így ettem csokoládét, kiflit, igaz, egy héten maximum csak kétszer, és akkor sem sokat. Kivéve egy incidenst, amelynek központjában egy doboz mézeskalács állt, de ezt fedje a felejtés homálya. Mindenesetre sosem híztam egy dekát sem az időközönként beiktatott bűnözések miatt, a lelkemre pedig motiválóan hatott az „ajándékozás”.
Mivel a 163 centimhez 90,5 kiló társult, a mozgás nem ment egyik napról a másikra. Az étkezést is nehéz volt kidolgoznom, mivel a betegségeim miatt nem ehetek meg bármit, bármilyen mennyiségben. De az érszűkületem végképp megnehezítette a sportossá válást. Fájt a menés, a gyaloglás. Megterhelő volt minden centiméter. A harci ideg azonban elragadott, és elkezdtem futni, sétálni. Utóbbi szenvedélyemmé vált, és kutyusommal mancsöltve róttuk az utcákat, erdőket, egyre növelve a távot.
A nagy áttörést a biciklizés hozta meg. Egy tandem segítségével előbb a Velencei-tavat, majd a Balatont kerekeztem körbe. Új emberek, hatalmas élmények, a mozgás magával ragadó szeretete, és mínusz 20 kiló. Az első hat hónap statisztikája.
Otthon is tornáztam, sőt. A konyhai kredencbe kapaszkodva „futógépeztem”. Éreztem a változás jótékony hatásait. Az állóképességem ugrásszerűen nőtt, és a közérzetem egyre virágosabb lett. Már nem kellett álmokkal motiválnom magamat, mert valósággá vált az utópia.
Megszerettem a zöldségeket, a teljes kiőrlésű termékeket, a barna rizst és a mérsékeltebb fűszerezésű konyhát. Most már, ha akarnék sem tudnék visszaállni a régi étrendre. 35 kilónyi feleslegtől szabadultam meg másfél év alatt. Beleszerettem a biciklizésbe. A mozgásba.
Féltem, hogy mi lesz velem télen, de a spinning, az újabb rajongás elfeledtette minden kétségemet. Az edzések alkalmával a fájdalomfelettiséget is megismertem. Ez az a lelki állapot, amikor annyira kínoz a görcs, hogy magam mögött tudom hagyni, mert egy pillanatig azt érzem, hogy képes vagyok rá. És ez a halvány sugallat olyan löketet ad, aminek hála folyamatosan tágítom tűréshatárom vonalát. Néha picit őrült módon.
Mivel nem kúraszerűen kezdtem el étkezni, hanem életmódot váltottam, így most sem megterhelő az ökölszabályokat betartani. Az azonban biztos, hogy ehhez támogató barátok, drukkoló, toleráns szerettek és töpörtyű-, továbbá trüffelhiányban szenvedő hűtőszekrény szükségeltetett.
Így a végére át kellene nyújtanom valami univerzális, általános, motiváló, elhatározást serkentő tanácsot. Sajnos ilyennel nem szolgálhatok. Csak annyit mondhatok, hogy az a tény, hogy egy halálos, gyógyíthatatlan betegséggel kell éljek, megtanított valamire: mindent meg kell tennem azért, hogy ebben az élet nevű eufóriában eltöltött időm növekedjen. És tudom, hogy a táplálkozás, a mozgás hatásos segítők ebben, még akkor is, hogyha a végszót egy rajtam felülálló kór határozza meg.
