Mennyire más most a munkájuk, mint tavasszal volt?
Általában is más most a helyzet, nyilván emiatt mi is másképp működünk. Tavasszal az időseket ellátó intézményeket lezártuk, róluk más módon gondoskodtunk. Az öt idősek klubjában 270 férőhelyünk volt, és a kollégáim mindennap felhívtak minden egyes klubtagot. Nemcsak a hogylétük felől érdeklődtek, hanem bevásároltak nekik, a gyógyszereiket kiváltották, és házhoz vitték nekik az ebédet. Sokan egyébként eleve egyedül vannak, ezért is járnak klubba, a társaság miatt, nekik nagyon nehéz volt. Ahogy telt az idő, egyre nehezebben viselték a bezártságot. Akkor döntöttünk úgy, hogy egy kolléganő kifejezetten azokkal foglalkozik, akiknél mentálisan nagy a baj, és velük személyesen is felveszi a kapcsolatot.
Milyen jelei vannak egy idős embernél a társas kapcsolatok hiányának, mit tapasztaltak?
Másképp viselkednek, nem beszélnek, vagy negatív gondolataik vannak. Ilyenkor a szokásosnál is jobban oda kell figyelnünk. De tény, hogy valaki maga is jelzi: volt egy néni a lezárás vége felé, tavasszal, aki sírva hívott bennünket, hogy nem bírja tovább a magányt, mikor mehet a klubba. Ez egy segélykiáltás, amit kezelni kell.
Ehhez képest hogyan élik meg az őszi helyzetet?
Most nincsenek lezárva az idősklubok. A családi házas övezetben kevesebb az ellátottunk, ők ha otthon vannak, akkor is jobban viselik, mert ki tudnak lépni a kertbe, az utcára. A lakótelepen élőknek rosszabb, és azt tapasztaljuk, hogy a félelem ellenére ők most is nagyobb számban mennek be a klubba. Érdekes megfigyelni, ahogy elhúzzák az étkezést az asztaloknál ülve, mert akkor maszk nélkül beszélgethetnek, kihasználják ezt a lehetőséget, hiszen emberek. Nem szeretik az egyébként kötelező maszkhordást, és ilyenkor, étkezés alkalmával kicsit fellélegezhetnek. Érthető is. Hozzáteszem, egyébként időnként nehéz velük betartatni a szabályokat.
Vannak demens nappali ellátottak is, őket hogyan tudják gondozni?
Igen, van két idősek klubja, ahol demens személyek is igénybe vehetik a szolgáltatást. Számukra a nappali felügyelet megoldása a legfontosabb. A tavaszi bezárás idején nem jöhettek be, és volt olyan gondozónőnk, aki a saját otthonában felügyelte az illetőt, amíg amúgy a klubban lehetett volna, mivel a család nem tudta megoldani a felügyeletet. Ebből is látszik, hogy lehet ugyan központi intézkedéseket hozni, de mindig egyedi megoldásokat kell találni.
Az élethez igazodik az ellátás… nem kis elhivatottság kell ehhez…
Így van. Tavasszal is jó érzés volt úgy vezetőnek lenni, hogy bármilyen intézkedést kellett meghozni, abszolút partnerek voltak a kollégák. Javaslatokat tettek, együtt gondolkodtunk, és soha semmilyen ellenvetés nem volt, pedig nagyon megterhelő volt nekik az az időszak. Az étkeztetést bonyolítottuk tovább, ahogy korábban, ment a házi segítségnyújtás, és hozzánk jöttek be azok a hívások is a 65 év felettiektől, akik nem mehettek ki otthonról, és segíteni kellett nekik. Március közepétől június közepéig egyébként 248 szombathelyi embert láttunk így pluszban el folyamatosan.
Honnan volt erre kapacitása a szervezetnek?
Ez nem kevés feladattal járt: amikor lezárták az óvodákat és iskolákat, az ottani szociális segítőinket bevontuk ebbe a munkába. Rögtönöztünk egy diszpécserközpontot, két kolléga a telefont vette fel, volt két csapat a bevásárlásra, egy a patikai beszerzésekre, és a város is támogatott bennünket, napi kapcsolatban voltunk. Ehhez mindenki részéről rugalmasságra volt szükség, sokszor este 8-ig itt voltak, dolgoztak a kollégák.
Gondolom, büszke rájuk!
Igen, és rendkívül hálás vagyok nekik. Odatették magukat, ahogy kell! Mondok egy példát: jöttek a jelzések egy idő után, hogy az idős embereknek elfogy otthon a készpénzük. Beszereztünk egy terminált, és utána lehetett kártyával is fizetni nálunk, miután bevásároltunk nekik. Vagy ott volt az ebédkihordás: a szociális étkeztetésen részt vevőknek is házhoz vittük intézményi gépkocsikkal az ebédet, hétvégén is, és még csak be sem kellett osztanom őket, nem kellett könyörögnöm, mindenki magától vállalta a plusz munkát.
Volt olyan feladat, amivel nem bírtak?
Egyre több igény mutatkozott a házi segítségnyújtásra, mert voltak olyan családok, ahol az új helyzetben nem akartak az idősekkel találkozni, és minket hívtak a szakszerűség és a védőfelszerelések megléte miatt. Bírtunk a feladattal, de csak úgy, hogy a családsegítőket bevontuk a bevásárlásba, hogy mások felszabaduljanak, és menjenek a címekre, mert a mosdatás vagy az etetés például szakképzettséget igényel. Egyre több gépkocsira volt szükségünk, nekünk már nem volt elég, de szerencsére a Sportiskola rendszeresen segített ki minket autóval, sofőrrel, sőt a bábszínházi színészek is beszálltak a kisbuszukkal a munkába hosszú ideig. Végül mindent megoldottunk.
Az összefogás volt ennek az évnek a haszna. Nyilván közben a teher és a felelősség is óriási volt…
Az első két hét nagyon nehéz volt. Kizökkentünk a menetrendből, magánemberként is, vezetőként is volt bennem félelem, és ezt tapasztaltam a kollégák körében is. Aztán az ember átállt, elfogadtuk és megbirkóztunk vele. És nagyon nagy erőt adott a munkatársaim hozzáállása, csodálatos érzés volt. Most azért nehezebb…
Most már napi szinten találkoznak a fertőzéssel is: ellátottak között, kollégák között egyaránt megjelent.
Így van. Azt kértem a kollégáktól, hogy ha bárkinek az állapotában változás van, arról tudni szeretnék. Naponta jönnek a telefonok, hogy ki betegedett le, és emiatt nem tud jönni, vagy ki épült fel, és áll vissza a munkába, de folyamatosan változik az ellátás iránti igény is. Tartottam tőle, hogy ha elindul a megbetegedési hullám a kollégák körében, hogyan oldjuk majd meg az idősek ellátását, de van megoldás. Az a stratégiánk, hogy átirányítunk munkatársakat egyik körzetből a másikba, egyik munkakörből a másikba. Lehet, hogy arra is szükség lesz, hogy az iskolai, óvodai erőforrásainkat az idősklubokban vetjük be, vagy a házi segítségnyújtásba vonjuk be, lélekben már felkészültek, mert előre gondolkodunk. Pillanatnyilag a dolgozóinknak nagyjából a harmada már érintett a járványban valami módon, fertőzés vagy karanténkötelezettség miatt, és ez az arány folyamatosan növekszik. Közben pedig a kollégáknak meg kell küzdeniük azzal is, hogy az ellátottjaik közül sokan elhaláloznak. Nyilván ismerik ezt a helyzetet, de most másképp élik meg.
Jobban megviseli őket?
Igen, egyértelműen. Többen halnak meg, mint máskor, és látom, hogy a gondozónőknek most valahogy különösen nehéz. Biztosított ugyan szupervízió, ami a segítő foglalkozásúaknál a saját lelki egészségük miatt fontos. Most ezt a helyzetet túl kell élnünk, és utána kell arra is gondolnunk, hogy hogyan támogassuk lelkileg a kollégákat, ezért egyénileg, csoportosan utólag feldolgozzuk majd a mély nyomot hagyó eseteket. Ez a jövő évnek lesz a feladata.
Mit tudni a rendszeres tesztelésről?
A bentlakásos szociális intézményekre vonatkozik, a 17 férőhelyes gondozóházunkról már le is adtuk a dolgozókra vonatkozó adatokat.
Hogy készülnek a karácsonyra?
Ami a szociális ellátást illeti, próbálunk minden rendelkezésre álló eszközzel segíteni az embereknek, és adományozóink is vannak. A karácsony megünneplése nélkülük sok család számára nehézségbe ütközne. Biztosan nagyon nehéz lesz a magányos időseknek, de még a családoknak is, mert most másképp zajlik majd az ünnep. Hiányozni fognak a nagyobb családi összejövetelek. Fokozottan odafigyelünk ilyenkor mindenkire, és nemcsak a fizikai ellátást végezzük, hanem a lelki támogatást is igyekszünk megadni. Magánemberként nagyon távolinak tűnik a karácsony, nem tudok még rá összpontosítani. Ott van az unokánk, még nem tudom, mikor és hogyan tudjuk megölelni, mert mindannyian óvatosak vagyunk. Bár a férjemmel együtt már átestünk a fertőzésen és meggyógyultunk, nem erőszakoskodunk, megvárjuk, amíg a gyerekek is biztonságosnak érzik a találkozást.
