Mikor csecsemők vagyunk, ő a kezdet és a vég, anyu van és ez a világ legtermészetesebb dolga. És ők így is tesznek: figyelik minden lépésünket és mozdulatunkat, fogják a kezünket, megetetnek és megfürdetnek, miközben észrevétlenül megtanítanak a világ dolgaira. Aztán felfedezzük, hogy tudunk szaladni, és nincs annál felhőtlenebb érzés, mint elfutni előle. De ez sem tart néhány percnél tovább, mert ránk szál egy bogár, és sikítunk anyáért. Megbotlunk egy kőben, és csak őt tudjuk hívni. Szaladunk és szaladunk, de egy láthatatlan kötél összetart bennünket, aminek a végét nem akarjuk elengedni.

Mikor eljön a kamaszkor, akkor hírtelen okos és mindentudó felnőttek leszünk, és jobban tudunk öltözködni, mint anya, sokkal jobban értjük a világ dolgait, mint ő. És amúgy is, ő sokkal öregebb; mi vagyunk a trendik, minek olyan „apróságokkal” foglalkozni, hogy mindig ágyazzunk be magunk után, hogy nem vesszük fel a ruhát gyűrötten, hogy nem indulunk neki a napnak reggeli nélkül, és így tovább… Mi duzzogunk és csapkodunk, édesanyáink pedig szótlanul és megértően végignézik, és közben mindent elintéznek nekünk, helyettünk.

Eltelik néhány év, kirepülünk a meleg családi fészekből, talán mi magunk is családot alapítunk. És hirtelen elkezdjük értékelni azt a sok felesleges „apróságot”. Mit értékelni? Ragaszkodunk hozzájuk, az a példa, az etalon. Rádöbbenünk, hogy nem csak május első vasárnapján, de az év további 364 napján is csak az édesanyákat kellene ünnepelni!

Az Egyesült Államokban 1914-ben rendelték először állami ünneppé az anyák napját. Európában a húszas években először a virágkereskedők szervezetei támogatták, majd  Ausztriában 1924-ben a katolikus egyház azzal a hangsúllyal kezdte terjeszteni, hogy az elvilágiasodás ellenében a természetes élet és anyaság mellett emeljen szót. Hazánkban is az 1920-as években kezdődött megünneplése, és - akárcsak Ausztriában - hamar összekapcsolódott a májusi Mária-tisztelet hagyományával. Németországban és Ausztriában május második, nálunk a hónap első vasárnapja lett anyák napja.