- Február elsején költöztünk be az új otthonunkba, és negyedikén megszületett Kata, tehát pörögtek az események. Bíztunk a jóistenben, hogy sikerül ide hazajönni vele, és lám! Sokan megmosolyogtak bennünket, amikor január közepén még nem tudtuk sehol megadni a gyermek leendő lakcímét. Végül jól jött ki a lépés. Minden szempontból, mert a fiunk, Lóci és a kicsi között három év a korkülönbség, és pont így akartuk, először fiút, utána lányt.
- Csodálkoznék, ha azt mondanád, ebben az időszakban is figyelted a nemzetközi híreket…
- December közepéig dolgoztam, az ünnepek után viszont már nagyon sok lett a tennivalónk, pakoltunk, intézkedtünk, és egyre több vizsgálatra jártam. Ha őszinte akarok lenni, nem emlékszem rá, hogy mi szűrődött be a külvilágból. Csak most, június elején eszmélek fel, és nézek néha híradót.
- Milyen munkákat hagytál magad mögött?
- Írtam a Frisss.hu-t, rádiós híreket szerkesztettem, beolvastam, szerveztem, előadásokat tartottam. Lócinál fogalmam sem volt, hogy mi vár rám, de most már tudom, hogy egy gyerek szinte semmi volt a kettőhöz képest. Három évvel ezelőtt nem mentem le a térképről, sok mindent megcsináltam otthonról. Most ez szóba sem jött, hiszen már itt volt a fiam, akinek duplán nehéz volt ez az időszak: költözködtünk, és ráadásul ezzel egy időben született egy húga is. Óvodába, ha lehetett volna, akkor sem vittük volna most áprilisban, akkor töltötte be a hármat, szerettem volna, ha össze tudunk szokni.
- Most a karantén is segítségetekre volt ebben…
- Igen, amit valószínűleg más élethelyzetben nagyon rosszul viseltem volna, így viszont semennyire nem nyomasztott. Az élet úgy hozta, hogy az újszülött gyermekem mellől egyébként sem mászkáltam volna ki. Ráadásul itt van a kert, tavasszal végig jó idő volt, nem esett nehezemre itthon maradni. Talán csak Lócinak hiányzott, hogy programokat csináljunk, hiszen ő kicsi korától fogva hozzá volt szokva a jövés-menéshez, most annak is örült, ha patikába elugrottunk.
- Most, miközben beszélgetünk, nagyszülők sürögnek-forognak körülötted. Ez mindig így van?
- Sosem vagyok egyedül. A férjem a közútnál dolgozik mint szakmai ügyeletes, és a járvány idején módosították a munkaidejét. Egy hét sűrű munka után egy hétig mindig itthon volt, és ez szuper volt. A szüleim pedig a szomszéd házban laknak. Az nem is lett volna életszerű, ha a veszélyhelyzet ideje alatt elválasztjuk magunkat egymástól, holott ők a veszélyeztetett korosztályhoz tartoznak. Nem mondhattam azt a fiamnak, hogy nem mehet át a papához, sokszor főzünk egymásnak, szinte közös háztartásban élünk. Az első két hétben azért jobban odafigyeltünk, rajtuk kívül más látogatót nem is fogadtunk. Fodrászhoz sem ment senki a családban, életemben először hajat vágtam: édesapámnak, a férjemnek, és a fiamnak is. Az önellátás nem volt számunkra újdonság: öt éve itthon sütjük a kenyeret, az okozott csak kisebb kellemetlenséget, hogy egy ideig nem lehetett teljes kiőrlésű lisztet kapni, amire az inzulinrezisztenciám miatt szükségem van. Érdekes volt Lóci születésnapja is: úgy ünnepeltük, hogy videochatet indítottunk a másik két nagyszülővel, a keresztszüleivel, akik nagy képernyőn kivetítve voltak csak velünk a nappaliban.
- Meg voltatok ijedve?
- Nem túlságosan, mert februárban szerintem a mi családunkon végig is ment a vírus. Mindenki beteg volt egy kicsit, lázzal, torokfájással, fejfájással, gyengeséggel küzdöttünk. Utólag ez a gondolat megnyugtatott, és nem is nagyon tudtuk nézni a híreket. Mindenesetre betartottuk az ajánlásokat, vigyáztunk.
- Költözés után azért akad tennivalója az embernek, ezt hogyan oldottad meg?
- A férjem azokon a heteken, amelyek szabadok voltak a munkahelyén, járta a hivatalokat. Mindenhová időpontot kért, és le a kalappal a hivatalnokok előtt, minden szabályt betartva egy szűk résen át csúsztatták ki és be a papírokat. Kerülték a személyes találkozást, de rugalmasak és készségesek voltak. Közben itthon terítik a földet a kertben, füvesítenek, felhúzzák lassan a kerítést, szóval haladunk.
- Most, hogy itt az enyhítés, útra keltek? Mivel telnek a napjaitok?
- Katán látom, hogy nem szoktattuk hozzá még a mászkáláshoz. Lócit mindenhová vittük, most a picinek ez kimaradt, és furcsállja, ha megyünk valahová. Ez nem könnyű. A nyáron sokat leszünk itthon, mert bár tudtam, hogy dolgozni nem tudok, azért tanulnivalóm van, most falom a vizsgákat. Okleveles rajzvizsgáló szakértő leszek. Ezt sok területen tudom használni majd, mivel tréner és life-coach is vagyok. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert a rajzelemzési intézetnél nemzetközi hírű szaktekintélyektől tanulok, és bár úgy tervezem, hogy ezt a tudást alkalmazni fogom, a rádió azért régi szerelem, nem hagyok fel vele.
