- Ez a kiállításmegnyitó több szempontból is egyedi, hiszen a hosszú szünet után ez az első tárlat, amit meg tudunk nyitni, valamint elég hosszú időre nyúlik vissza ennek megszervezése is - kezdte köszöntőjét Csapláros Andrea, a Savaria Múzeum igazgatója. Az eredeti elképzelések szerint jóval nagyobb kiállítás lett volna, még Ausztriában is folytattak ez ügyben tárgyalásokat Leobenben, ahol köztudottan jelentős múlttal bír a fémekkel való munka. - Ez a kiállítás pontosan megmutatja - az aranytól kezdve, az ezüstön át egészen a vasig - hogyan és mire használták fel a fémeket az emberek. A rézkortól kezdve nagyban segítette az emberek életét a fémek megművelése, de igazán nagy értéket a nemesfémek képviseltek, amelyek a hatalom szimbólumaivá is váltak. A vaskorban azonban már a mindennapi élet részévé vált a fém használata, ami már nemcsak ékszerként, fegyverként jelent meg. A római korban pedig szinte elképzelhetetlenné vált a mezőgazdaságban a fémek használata, hiszen jó pár szerszám, eszköz alapjául szolgált - magyarázta Csapláros Andrea.

Horváth Sándor, a Skanzen igazgatója köszönetet mondott mindazoknak, akik megálmodták a kiállítás koncepcióját és segítettek annak kivitelezésében, majd a közönség figyelmébe ajánlotta a tárlatot bízva abban, hogy gondolati vagy képi formában mindenki hazavisz magával egy tárgyat, ami esetleg bizonyos emlékképeket idéz fel.

- A használatból többnyire kikerült eszközök egykori szerepének, használati módjának bemutatásával, azok értelmezésével egy olyan szótárt lapozhathatunk, amely az elfeledett, vagy sokak számára teljesen ismeretlen tárgyakkal és azok elnevezésével is oktat. Nagy szükségünk van erre, hiszen letűnt tárgyi kultúránkkal nem csak eszközök és technológiák vesztek oda, hanem nyelvünk is szegényebbé vált. A tárgyak elvesztésével megkezdődött nyelvünk elvesztése is - vélekedett megnyitó beszédében Perger Gyula, a Győri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár néprajzkutatója.

Megyénk neve is a vasművességre utal, a fémművesség ezen ága nagy hagyománnyal rendelkezik mifelénk. A hazai vaskohászati központok a 10-12. században Vas és Soppron megye északi területén, valamint északon, a Sajó középső folyása mentén működtek. A vaskohászattal foglalkozó szolgálónépek rendszere a 13. századra megszűnt, helyüket az addigi nyugat-magyarországi központokkal szemben a stájer területek vették át. A vasmegmunkálás korábbi technikáját a vashámor váltotta fel. Több is működött ezekből a korabeli Vas vármegyében: Városszalónakon, Pinkafőn és Góborfalván, de vannak erre utaló adatok Ószalónakról, Rohoncról és Rödönyből is. Az öntöttvas használatát már a 14. században feljegyezték, de annak széleskörű használata csak a 19. században, a kupolakemence bevezetése után vált általánossá. Nyugat-Magyarország hagyományos falusi közösségeinek életében évszázadokon át a fa volt meghatározó alapanyag, de mellette a textil, a bőr és a kerámia is fontos szerepet töltött be egyes területeken.