Ma délelőtt a Martineum Felnőttképző Akadémia udvarán egy rendkívül szívbemarkoló énekkel tisztelgett a Don-kanyarban elesett hősök előtt. 74 éve történt, mégis úgy emlékszik mindenre, mintha tegnap történt volna. A 19 esztendős fiatal önként jelentkezett katonának egy toborzás elolvasását követően.
1942 tavaszán már Szombathelyen szolgáltam kámoni híradósként, és a szovjet frontra voltunk vezényelve. Április közepén aztán elindultunk és meg sem álltunk Orelig - ekkor elcsuklott hangja és lábadt könnybe szeme Józsi bácsinak. Nehéz beszélni erről, hiszen még most is hallom a robbanásokat, puskadörrenéseket. Mindezt húszéves fejjel átélni és látni azokat a borzalmakat, emberi ésszel szinte felfoghatatlan.
Hogy sikerült megmenekülni, hiszen óriási túlerőben voltak a szovjetek és a hideg idővel is meg kellett küzdeni a magyar katonának?
Kurszk után segítettünk Tim városának elfoglalásában. Csakhogy a tél folyamán bekerítettek bennünket az oroszok, akik sokkal többen voltak, mint mi. Próbáltuk tartani magunkat, védekeztünk körmünk szakadtáig. Aztán Donnál áttörték a frontot a szovjetek 1943. január 12-én. Alapos előkészület után sikerült kitörnünk a szorításból az éj leple alatt, kisebb veszteségek árán. Aki azt hinné, hogy túl voltunk a nehezén, bizony nagyon téved. A -40 fokos hidegben, sérült bajtársakkal, éhezve és gyalog kellett megtennünk 500 kilométert. Azonban nagyon örültem, amikor Kovárczy Gyula GH-főnökömmel találkoztam, akivel hosszú ideig nem találkoztam.
Mi tartotta életben Józsi bácsi?
Hogy újra lássam szép hazámat és a családomat, mi mást kívánhatna egy önkéntes katona a frontvonalon? Mondogattam magamnak, hogy "gyerünk, gyerünk"... Nem volt szabad elhagynia magát az embernek, több szempontból sem.
Pontosan mire gondol?
A süvítő golyózáporra, a robbanásokra, a kemény fagyra, az éhségre. A katonák már a lovak húsát ették meg - többen félig nyersen - ahelyett, hogy lovagoltak volna. Aki elfáradt és leült pihenni bizony a hidegben megfagyott. Rengeteg bajtársam vesztettem el a fronton, a 12 fős őrsömből négyen a szemem láttára hunytak el.
Gyönyörű dalt énekelt a megemlékezésen. Bizonyára ennek is van egy története!
Egy katonadal részlete volt, amit énekeltem. A háborúban elesett bajtársaim emlékére szoktam dúdolni minden egyes nap. Én szerencsés vagyok, hogy épségben hazatérhettem, de a lelkem egy darabja társaim mellett van...
„Áldott magyar róna, áldott magyar táj,
az én szívem csak utánad fáj, fáj.
Nádfedél, faluvég,
nem tudom, eljutok-e haza még.
Vár ottan reád az édesanyám, az édesanyám,
visszavár a szép magyar hazám.”
