A Vakvezetőkutya-Kiképző Iskola alapjait Ritnovszky János teremtette meg, aki kitartó munkával felépítette a mai VKI elődjét. Mára már csak a terület azonos, az épületek átépítésen mentek keresztül. A telken a kutyusok élőhelye, egy régi tanpálya, amelyet 2008-ban megrongáltak, az új, digitális nyolcas alakú gyakorló hely, és az iskola épülete található. Ami érdekességként említhető, hogy a régi tanpálya végén álló híd rendelkezik egy leágazással, ami ma már nem funkcionál, de Ritnovszky idejében fontos szerepet kaphatott volna. Ugyanis tervként szerepelt vízimentőkutyák kiképzése, ami a Duna közelsége miatt logikusan jó ötletnek tűnt, de a siralmas anyagi helyzet nem engedte e terv megvalósulását.
A kutya tanoda vezetője Schiff Mónika és a három kiképző (Mészáros Darinka, Vörös Enikő, Valent Ivett) azon munkálkodnak, hogy a vak emberek élete könnyebbé válhasson. Emellett otthonra lel itt mindazon látássérült, aki kutyust szeretne, aki későbbiekben tanácsokra, segítségre szorul.
A kis nebulók itt kezdik pályafutásukat. Nem mindegyikőjük jut el a célig, így vannak, akik jelzőkutya „képesítéssel” hagyják el az almamátert és akadnak olyan ebek is, akik alkalmatlanok erre a munkára, így visszakerülnek a civil életbe. A kutyusok mellett cicák is élnek a központban. A macskák fontos részei a kiképzésnek, hiszen a tanoncoknak közömbösnek kell lenniük a nyávogó népséggel szemben. Nem egy cirmost fogadott be az iskola, Ez, azonban ritka. Az intézmény szinte csak labradorokat és golden-retrievereket vesz képző szárnyai alá.
Évente 8-10 négylábúból válik vakvezető.
Az „ebnevelde” pompás adottságokkal rendelkezik. A hatalmas telek ezernyi kutyaláb taposómalmaként szolgált és szolgál. Az udvarra kiszabadulva a bohém kutya-lélek igazi vágtát vihet véghez: lobogó fülekkel, nagyokat horkantva. A látogatók azt tapasztalhatják, hogy a nyugalom szigetére kerültek, hiszen a „kutya-kórus” állandó muzsikálásától eltekintve idilli környezet vár mindenkit, a kedves, szeretetteljes fogadtatásról nem is beszélve.
Jómagam is ezekkel az érzésekkel hajtottam nyugovóra fejem, miközben a másnapra gondoltam.
Hét óra tájékán ébredek és kelek ki ágyamból, hogy aztán várjam Enikőt, de leesik az állam, amikor látom, hogy a kennelektől érkezik. (A kennelek szolgálnak a „bentlakó” tanoncok otthonául. Egy kennelben csak egy kis kópé lakik, akinek van saját kutyaháza is, emellett itt fogyaszthatja el az ennivalóját, olthatja szomját.) Korán kezdi a munkát, hiszen egy kiképzőnek nem csak okítani kell a kutyákat, hanem gondoskodnia is róluk. A boxok felől igazi kórus fogadja az ébredni vágyót - így üdvözlik az ebek az éppen aktuális kennelezőt. A három lány egy segítővel osztozik a „eb-lakokon”, mindenkinek akad egy jó "adag". A feladatok pedig: A belső terek kitisztítása, majd a nap végén az étel-ital "felszolgálása".
A munka barátok között sem nevezhető könnyűnek, és ez alá nem csak a boxok tisztítása tartozik, hanem maga a munkakör: a vakvezetőkutya kiképzés. Ennek ellenére vagy épp ezért – választotta ezt a szakmát Enikő, aki már 19 évesen a VKI munkatársa volt. Mindig is szerette a kutyákat és értett is a nyelvükön, ezért egy percig sem volt kérdéses megállja-e a helyét. Igazi álma a rendőrtiszti elvégzése lett volna, de egy térdsérülés miatt a vágy derékba tört. Így került a kutyakiképzőbe, ahol munkája nyomán sok vak ember kapott, kap új életet.
A kutyusok egyre halkabban zengik vakkantó monológjukat, miközben a kennel udvar ajtaja döngve becsapódik. Pár perc múltán a nappaliba lépve Enikő hozza az első delikvenst, aki nagy csaholások közepette igyekszik mindenkit megnyalni, aki nyelvnyújtásnyi távolságban tartózkodik.
A vakvezető hám percek múltán a megfigyelendő még bohém kiskutyán köt ki, aki élvezi az új maskarát. Még nem tudni vajon alkalmas-e erre a feladatra, így az utcán minden mozdulatát figyelem kíséri. Kilépve az ajtón belevetjük magunkat Csepel színpompás világába. Buszozunk, meglátogatjuk a helyi piacot és pár megállót a HÉV jótékony zötyögésével hagyunk hátunk mögött. A kis tanonc érdeklődve figyeli a könyökét hajtogató járművet és még a hangos fék sem mozdítja ki rendíthetetlen nyugalmából. - Ezek már jó jelek? - kérdezem Enikőt, aki épp dicséri a lelkes ebet. - Mindenképp, bár még itt sem dől el minden. De az első tapasztalatok azt mutatják alkalmas lesz a feladatra.
Egy órás zötykölődés, sétálás után térünk vissza a kiképző központba, ahonnan épp akkor visznek el egy kilenc hetes kölyköt a felnevelésére jelentkezők. Mosoly terül szét Enikő arcán, amikor meglátja a vidáman nevetgélő családot a még kópé kiskölyökkel az ölükben. A kölyöknevelés ugyanis mindennek az alapja. Nevelőcsaládok nélkül nem lennének kiskutyák, akik közül aztán kikerülnek az igazi vakvezetők.
A magyarországi rendszer még nem olyan fejlett, mint Nyugat-Európában, hiszen külföldön picit más a szemlélet.
Az általános statisztika – ami pl. Angliát illeti –az hogy sok család vállal kutyanevelést, sokkal több, mint hazánkban. Idővel talán itt is változik a helyzet, de kétségtelenül nem könnyű
10 hónap után örökre megválni az addigra megszeretett kutyustól, s bár nyilván a gondolat boldogító „szakmája lesz az ebnek”, hiszen a cél nemes, de az ember szíve akkor is meghasad.
A frissítő pihenés helyett csak a papírmunka miatt ül le Enikő az asztalhoz, aztán pattan is fel, hogy kivigye a „házába” a közben az udvaron futkozó kis "megfigyeltet" - hogy eztán újabb kutyussal térjen vissza. Aida nagyon szeretetre méltó labrador retriever lány. Meglepődök méretén, hiszen szerintem korához képest picike. Ettől függetlenül nagyokat csóvál, amikor észreveszi: most övé lesz a főszerep. Irány a fegyelmező. Lehet, hogy egy kívülálló úgy gondolná, hogy ez egy helyiség, vagy netán egy helyhez kötött tevékenység, ezzel szemben ez arról szól, hogy a kutyus megtanulja a szabályos viselkedést – helyszíntől függetlenül. Engedelmesség. Na, igen. Ez az, amire minden épül. Hiába egy jó, tehetséges kutya, ha nem tudja, hogy a gazda szava szent és sérthetetlen. Egy kezelhetetlen zseni sajnos a kutyák társadalmán sem segít, így megkezdődik a szokásos fegyelmezés. Behívás, aztán lábhoz rendelés. Ültetés, álltatás, fektetés és helyben maradás. Aida már csak kis hibákat ejt, Enikő pedig láthatóan elégedett a kutyus teljesítményével. Az égi áldás éppen a fegyelmező végén köszönt ránk, de egy kiképzőnek ez nem jelent egyebet a csuklya felhajtásánál.
Negyven fok pluszban vagy húsz mínuszban: a kiképzés szempontjából lényegtelen, ahogy a szakadó eső, az áradó hótenger vagy a szikrázóan tűző napsugár sem számít. Reggel ugyanúgy útra indulnak egy kölyökkel, dacolva az időjárással, mert tudják, munkájuk milyen felelősséggel jár.
Aida egy kör futkosás után visszakerül a kennelbe, s déli 12 óra lévén elérkezik az ebédidő. Fél óra nyugalom –ahogy a naiv újságíró elképzeli. Pár szó a csapatban, gyors habzsolás, papírmunka – ezalatt épp csak le tudtam ülni és belekezdeni egy kis álmodozásba, melynek lényegi részét a pihenés tette ki – máris letelt a „nyugalmas délidő”. Újra a kenneleknél járunk s a kutyák versenyt ugatnak a figyelemért. Enikő egy újabb tanoncot visz ki tanpályázni, aki az engedelmességi vizsgáját kitűnőre tette le, és halad az ellenőrző vizsga felé. Cuppog a cipőnk a sárban, melyet csak tetéz a zuhogó eső, de ennek ellenére Enikő arcán folyamatos mosoly ül, ahogy figyeli a kutyus vezetői technikáját. Látja kitartó munkájának eredményét. A tanpálya akadályai között minden megtalálható, mely szemnek, szájnak és sípcsontnak ingere. Vizesárok, vasúti sín és vasúti korlát. Le- és fellépők, magas akadályok, amik torkon ragadják az embert, ha a kutyus nem figyel; híd és lépcsőfokok - s ez még csak egy töredéke a teljes akadály-halomnak. Enikőék lendületesen haladnak, és hamar a pálya végére érnek, ahol a kutyus nagy oldaldögönyözéses dicséretet kap - hibátlanul teljesített.
A fűre kiérve nem maradhat el az emlékeztető fegyelmező, de a kutyus a zuhogó eső ellenére sem hibázik, így a mai napon "átment a vizsgán", és Enikő mosolyát látva ez élesben sem lesz másképp.
A negyedik kutyus sajnos nem tud útra kelni, hiszen épp ivartalanítják. A kutyaiskola orvosa, dr. Szilágyi Zoltán nemsokára végez a műtéttel, addig Enikő papírmunkába temetkezve várja, hogy hírt halljon tanoncáról. A várakozás percei neki munkával, nekem pedig szusszanással telnek - igazán belevalónak kell lennie annak, aki ezt a pergő-forgó, rohangáló munkát ilyen lendületesen tudja végezni. Fél óra után végül bemehetünk a pácienshez. A kutyus kábultan fekszik a műtőasztalon, de láthatóan jól érzi magát. - Az elkövetkezendő 1-2 nap nem lesz könnyű, de a kutyák hamar kiheverik a műtétet. – mondja Enikő miközben megsimogatja az ébredező ebet. Eközben megtudjuk, hogy a műtét sikeres volt és komplikáció nem lépett fel. Az este pedig szépen csendben leszáll – közeledik a nap vége, a munkaidő hivatalosan már rég letelt. Az emberben rögtön felmerül a kérdés: vajon, hogy bírja ezt egy kiképző? Fél évig képez, nevel s lát felnőni kutyusokat, akiket megszeret s a végén mindig búcsúzni kell. Így a kérdésem a sötét udvaron éri utol Enikőt, miközben nem meglepő módon a kennelek felé tartunk. - Úgy lehet ezt csinálni, hogy van, aki vár. A sajátjaim, akiket senki nem vehet el tőlem. A kennel ajtó döngve nyílik, de most nem hámmal fikszírozunk kutyusokat, hanem Enikő saját kedvenceihez, Tirához, és Honeyhoz tartunk. Tira, egy gyönyörűséges német-juhász, míg Honey egy kis gombócnyi bison hawanese. Mindketten kitörő örömmel üdvözlik gazdájukat. Az udvarhoz vezető ajtó kitárul és elkezdődik a nagy játék. Futkosás, dögönyözés, puszihad - minden, ami egy gazdi-kutyus párost boldoggá tesz. A kifulladás küszöbén aztán megkapja Tira a vacsoráját, és pár simogatás és szó után ismét bezárul a kennel ajtaja, aznap utoljára. Honey a nyomában lohol, ő a panelbe is követheti gazdáját. A fiatal lány összeszedi a holmiját és a kocsiban felbőg a motor. A kutyusok díszugatással búcsúztatják a kiképzőt. Másnap hétvége, de ez semmit sem jelent.
Miközben figyelem, ahogy vezet, szinte hihetetlennek tartom, hogy ilyen emberek még élnek, akik mások megsegítéséért a szívüket adják oda, hiszen hiába, egy-egy kutyus mindenképp a szívhez nő, a kiképző fejében felvillannak a képek, amint először megy végig sikeresen a tanpályán, vagy hogy már nem kell fél óráig kiáltozni behíváskor a sikeres beérkezés reményében – ezek az emlékek mind a kiképző sajátjai. Aztán elérkezik az ellenőrző vizsga, mindennek megkoronázása, a siker mámorító, de rögtön utána új hét kezdődik: átadás, amikor egy új gazdit kell elfogadtatni a kutyussal, aki persze eleinte nem érti, aztán megszereti új gazdáját, miközben a kiképző szépen lassan kioldalaz a képből. A szív visszasírja a perceket, sokáig viszont nem lehet keseregni, hiszen másnap új nap kezdődik, és ezek az emberek köztük Enikő is, aki fiatal kora ellenére mégis tiszta szívből végzi ezt a munkát - újra tőrt döfnek a szívükbe csak azért, hogy pár hónap múlva egy újabb vak ember kiálthassa azt örömittasan: "Szabad vagyok!”
