Csak egy tárgy vagyok, illetve tárgyak hűvös halmaza. Az emberek így tekintenek rám, nem hallják a szavamat, gondolataimat. Pedig voltak, vannak és lesznek.
Több száz éve építettek fel itt, Majurban, a bosnyák-horvát határ bércei között. A falu központjában a legszebb ház lettem, itt dolgozott rajtam minden épkézláb ember. Aztán beköltözött egy fiatal pár, akik szerelmesen, bizakodva néztek egymásra sok évtizeden át. Gyermeksírás, majd a játékok zsivaja hangzott a falaim között, kertemben sok-sok generáción át játszottak a gyermekek, és folyamatosan reparált, szépített a sok szorgos kéz.
Aztán viharos idők jöttek. Repülőgépek ezüst teste csillogott felettem a levegőben, bombáik robbanásától megremegtek falaim, aztán zöld egyenruhás, acélsisakos katonák vonultak el előttem fegyvereiket készenlétben tartva. Partizánok rontottak rájuk, és engem fedezékül használva hosszasan dúlt a harc.
Ezután a béke évei következtek ismét, kijavították a sérüléseimet, és ismét gyermekzsivaj töltötte be szobáimat. De a háború megint elkövetkezett: nagy szakállú harcosok űzték lakóimat, sasos zászlót lengetve énekeltek elszánt tekintettel, és védőimre tüzelve golyóik szabdalták falaimat – ezek a sebek máig nem múltak el, ott éktelenkednek testemen. Aztán 1995 nyarán piros-fehér kockás lobogó alatt bátor fiatal katonák lakóim segítségével elűzték a megszállókat, elszánt arccal kiáltva: Oluja! – Vihar!
Ismét a nyugalom és a gyarapodás időszaka köszöntött be, mígnem néhány hete, egy decemberi napon, amikor a nap delelőre hágott, valami furcsa rezgést, rengést éreztem.
Kéményeim ledőltek, jól megépített falaim megrepedtek, alattam valami elementáris erő mozgatta iszonyatos robajlás közepette a földet.
Előttem az utca megtelt ijedt, vérző és jajveszékelő emberekkel, akik kétségbeesetten próbáltak talpon maradni. Aztán döbbent csend, melyet csak lassan oldott fel az elkeseredett sírás, a suttogó rémület. A falu képe egyik pillanatról a másikra megváltozott. Minden szomszédos ház, az összes építmény megrogyva, potyogó cserepekkel és téglákkal szomorkodott, az emberek pedig sokáig csak nézték otthonaikat üres szemekkel. Aztán jött még több, kisebb rengés, tovább rontva, rogyasztva a falakat. Előttem az utcát idegenek töltötték be, mindenféle műszerrel méregettek, aztán szomorú tekintettel egy narancssárga X-et festettek rám. Nem tudom, mit jelenthet, de kicsit félek, mert a szemközti, leomlott falú ház is ilyen jelzést kapott, igaz, vörös színnel festve, de talán nem lesz semmi baj…
Most, január végén a szomorú csendet autózúgás töri meg. Mikrobuszok sora áll meg előttem, rajtuk valami furcsa nyelven feliratok és távoli településnevek: Narda, Horvátlövő. Friss, tettre kész emberek ugranak ki a járművekből, és barátságosan ölelik meg a falubelieket, gazdáimat. Nem bámészkodnak, gyorsan nekiállnak kipakolni a buszokat: rengeteg élelmiszer, tisztálkodási eszköz, festék, és annyi minden más, hasznos dolog kerül a raklapokra.
A fáradságos munka után emelik csak fel fejüket, és néznek körül a romok között.
Megdöbbent arccal baktatnak az utcákon, beszélgetnek a helyi kárvallottakkal. Megállnak előttem is, szomorúan pillantva a Függetlenségi Háború golyótépte sebeire, a leomlott kéményekre, a megroggyant falakra, és arra a bizonyos narancssárga X-re. Fejüket bánatosan csóválva sétálnak el mellettem, miközben horvát barátaik vezetik tovább őket. Látom, hogy az egymásnak eddig idegen emberek hogyan melegednek bele egyre jobban a beszélgetésbe, és alakul ki köztük egy olyanfajta kapcsolat, egyetértés, mely könnyeket csal sokak szemébe.
Nehéz a búcsú a vendégek és gazdáim között, úgy érzem, a több mint 300 kilométeres útra nehezen indulnak el a messziről érkezett vándorok. Nem azért, mert elfáradtak az idevezető hosszú úton, és a pakolásban, hanem mert az itteni látvány, az itteni sorsok nyomasztják szívüket. Látom, ahogy megfogadják egymásnak, ez
nemcsak egy gyors, egyszeri találkozás volt, hanem egy segítő folyamat egyik fontos állomása.
Lassan beszállnak a messzi Magyarországról érkezettek a mikrobuszokba, egy utolsó pillantást vetve rám. Aztán elindul a konvoj, és a lassan induló járművekből magamon érzem még a meleg tekinteteket.
Itt maradok, egyedül. Oly sok bajt, örömet láttam már, oly sok ember volt boldog és szomorú falaim között. Rengeteg emberi sorsot láttam, és talán még láthatok. Csak az a narancssárga jel ne éktelenítené a falamat…
Mohos Géza
