A forradalom harca az egyház ellen
A francia forradalom vezetőinek a papság mint a „régi rend támasza” nem kis fejfájást okozott. A klérus kezében akkortájt hatalmas földbirtokok, valamint annak jövedelmei összpontosultak, amikhez természetesen jelentős politikai és gazdasági hatalom is párosult, emellett pedig az ellenforradalmi törekvésekben is kiemelt szerepet kaptak a papok. Az egyház befolyásának felszámolása azzal kezdődött, hogy a klerikusok kötelesek voltak felesküdni az államra, aki pedig erre nem volt hajlandó, azt „refraktáriusnak”, azaz „ellenszegülőnek” titulálták. Azzal, hogy egy pap megtagadta az államnak tett hűségesküt, az illegális egyházi szolgálatot, a deportálást, sőt, akár a halálbüntetést is vállalta. 1789-ben már eltörölték a katolikus egyház adószedési jogát, az állam a kezébe vette az anyakönyvezést, a következő évben pedig állami alkalmazottakká degradálták a klérus tagjait, ezzel kivonva őket Róma fennhatósága alól.
Miután 1793-ban a jakobinusok megszerezték a hatalmat,
eltörölték az egyházi ünnepeket, bevezették a forradalmi naptárat,
sőt, néhány départment területén a vasárnap elnevezést és a szentekre utaló helyneveket is megszüntették. De a jakobinusok, valamint a náluk is radikálisabb hébertisták itt még nem álltak meg. A forradalom véres fejezeteinek az ad bizarr színezetet, hogy a forradalmárok új vallások alapításával is versengtek egymással a hatalomért.
Körmenetekben egy fürdőkád
Minden forradalomnak megvannak a maga mártírjai. Így tekintettek Marat-ra is, a „nép barátjára”. A forradalmi terror szükségességének hirdetőjét egy fürdőkádban érte a vég. Marat ugyanis ekcémában szenvedett, ezért, hogy a kínzó viszketést enyhítse, egy kád vízben ülve dolgozott, amikor Charlotte Corday megjelent, és egy kést szúrt a hátába. A nemes hölgy így szólt, miután az orvosból lett forradalmár-filozófus kilehelte a lelkét: „Meggyilkoltam a szörnyeteget, ezzel megmentettem ezrek életét.” Charlotte Corday-t kivégezték, áldozatát, Marat-t pedig mártírkoszorúval illették. Egyre több újszülöttet neveztek el Marat után.
Felvonulási körmeneteket tartottak, melyekben ereklyeként Marat fürdőkádját hordozták végig,
illetve a hálósipkáját is. A mártírkultusz - nem meglepő módon - alkalmatlannak bizonyult a vallás helyettesítésére.
Az ész kultusza
E kissé tragikomikus körmenetek sikertelensége után a forradalom vezéregyéniségei új valláspótlékkal álltak elő: az értelem imádatával. Az új, ateista alapokon nyugvó, emberközpontú kultusznak elsősorban Voltaire és Rousseau felvilágosult eszméi adták a hátterét. A radikális hébertisták alapította új vallás nyíltan a katolicizmus helyét követelte magának, első „apostolai” több templomot is lefoglaltak. Hogy hogy is nézett ki egy szertartás?
A Notre-Dame-székesegyházat mindenekelőtt átkeresztelték az „Ész Temploma” névre, az oltár helyére felállították a Szabadság oltárát,
emellett pedig felkérték az operaház primadonnáját, hogy játssza el az Ész szerepét. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyszerű emberek szívét vagy - ha úgy tetszik - elméjét mennyire érintette meg ez a különös ceremónia. Egy biztos: a jakobinusokat semmiképp sem sikerült megnyernie. Robespierre-t és társait aggasztotta a hébertisták spirituális előretörése, tartottak tőle, hogy ez nagyobb politikai befolyást eredményez majd a hébertistáknak, ezért lejárató kampányt folytattak az új vallás és hívei ellen. Ezenkívül maguk is létrehoztak egy saját, rivális hitvilágot.
A Legfőbb Lény imádata
Héberték megsemmisítésével egy időben dolgozták ki a jakobinusok saját, politikai célzatú vallásukat. Ez volt a Legfőbb Lény kultusza. Robespierre, a jakobinusok feje a hitelveket leginkább Voltaire deista eszméire alapozta, vagyis arra az elgondolásra, hogy Isten a világot a teremtés után magára hagyta.
A Legfőbb Lény kultuszának középpontjában az Erény állt, követőitől pedig a polgári demokrácia tiszteletét, valamint kötelességeinek teljesítését várta el.
Ez a polgári, racionális vallás akkor jutott el a mélypontjára, amikor a Mars-mezőn díszes ünnepséget rendeztek a Legfőbb Lény számára. A szertartás megszervezését maga Robespierre vállalta magára. A magát „főpapi” szerepben feltüntető jakobinus vezér mellett önjelölt próféták is tarkították a szertartást. Ilyen volt Catherine Théot is, egy idős asszony, aki Robespierre-t az utolsó napok hírnökének nevezte, ezzel is gyarapítva a politikus táborát. A jakobinusok aggodalmaskodni kezdtek: mi van, ha vezérük a racionális vallás helyett a saját, személyes kultusza kiépítésén dolgozik? A spirituális befolyás nagyobb politikai hatalommal is jár! Na de térjünk vissza a Mars-mezei ünnepélyhez!
Robespierre elgondolása szerint hatalmas színházi díszletek között több embernagyságú viaszbábut állítottak fel, melyekre olyan fogalmakat írtak fel, melyekre az emberiségnek többé nincs szüksége. Ilyen volt például a korrupció, a képmutatás, az önzés, a hazaárulás vagy a nemesség. Ezeket a viaszbábukat aztán egy máglyán égették el, és miközben a romlottságot jelképező szobrok a tűzben olvadoztak, a füst mögül előbukkant az Erény gigantikus, hófehér szobra. Azaz
eredetileg bizonyára hófehér volt, csakhogy az égő máglya hamar feketére kormozta szegény Erény viaszszobrát.
A jakobinusok tehát a hébertistákhoz hasonlóan nem voltak éppenséggel sikeres vallásalapítók, annál inkább értettek a terrorhoz. Végül ez a terror okozta Robespierre végzetét is, akit a túlzott befolyása miatt rettegő Konvent tagjai ítéltek halálra. Ami pedig az általa létrehozott államvallást, a Legfőbb Lény kultuszát illeti, szintén nem volt hosszú életű, hiszen Robespierre halálával elvesztette a jelentőségét, Napóleon pedig 1802-ben betiltotta.
