Azt hiszem ráhangolódni a legnehezebb erre a modern fricskára, főleg itt Vas megyében, ahol a kortárs tánc egyet jelent a „nem értem, és nem is akarom megérteni” beszűkült látásmezővel. De azért az pozitívum, hogy van kábé félszáz olyan kultúrharcos, aki a kíváncsiság vékony határmezsgyéjén kallódik, és ez éppen elég neki ahhoz, hogy jegyet váltson a Kőszegi Várszínház Kortárs táncest (felnőtteknek) című előadására.

Az Imágó Tánc Társulás mellett Gergye Krisztián és a MU Terminál közöse volt terítéken idén.

Gergye Krisztián azonban nem ismeretlen a kőszegieknek, visszajáró vendég, visszajáró stílussal. Ami benne a legjobb, hogy ő hagyja a testeket önmagukért beszélni, vagyis ami éppen nem jön ki a száján, az kijön helyette mindenhol máshol. Nála a gondolat kicsit sem akadály, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ráébressze a közönséget arra, hogy a világnak bizony nincsen gyomra, hogy kihányja önmagát.

Hányingere pedig jó pár dolog miatt lehet: háború, politikai hatalomvágy, szépségközpontú halhatatlanság, újrahasznosíthatatlan erkölcsök, kilátástalanság, útkeresés és a többi.

A zöld asztal című projekt amúgy egy világhírű balett újraértelmezése. Erre az örökérvényű műre reflektál a jelen kérdéseivel és problémáival karöltve a MU Terminál és Gergye, kicsit sem szégyenlős módon. Festésszagban pulzáló darabjában szépen lassan kihámozza a lényeget, miszerint az ember a legbizonytalanabb állat a világon.

Manapság minden ember helyettesíthető, a test bármelyfokú használata kötelező elem. Ahogy amúgy a való világban is. A Puniverzum koronázott szépségkirálynői mellett pedig egyik üvöltő problémából a másikba sodor a darab. Felkavaró, de igaza van. Egyszerű szimbólumokkal és sokszorosítottan sokatmondó kifejezezésekkel dolgoznak a táncos-előadók, Halász Csilla, Barabás Anita, Sipos Viktória és Melkvi Bea.

Tánc is ez meg színház is, meg minden más. Zombola Péter játéka be-bekúszik a bőr alá, ahogy a hatalom is teszi azt a hétköznapokban. Szépen, csendben, míg a végén már ordítani sem érdemes.